A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre.

Janó Zsolt a próza kurzus hallgatója. Egy magára hagyott asszony sajátos monológját írta meg - meglehetősen érdekes végkifejlettel.

Janó Zsolt

Holtpont

Most elmesélem nektek, hogyan ejtett foglyul a saját életem.

Igen fiatalon, szerény körülmények között születtem. Ez az állapot sajnos később sem változott, s amikor ennek gyermekfejjel hangot adtam, nagyanyám mindig ezzel a szentenciával válaszolt.

,,Aki állandó napsütésben él, az belevakul a túl sok fénybe.”

Akkor még nem értettem ezt az időjárás-előrejelzésnek tűnő megállapítást. Most azonban, negyvenöt évesen, két gyermekes családanyaként válaszom is volna rá:

– Aki meg kilátástalan gödörben él, az látni sem tanul meg.

Ugyanis pont ez volt a helyzet. A hétköznapjaim rabjává lettem. Aki lehúzott pár évtizedet az életnek nevezett játékban, az tudja, miről beszélek.

Pályakezdő huszonévesként sok mindenről álmodtam, munka közben az önmegvalósítást tervezgettem. Az állásom stabil volt és fantáziadús: lelket öntöttem. Én öntöttem lelket a kimerült emberekbe, ebbe aztán belefásultam.

Az évek múltával megszületett két gyermekem. Kezdetben a férjem is kivette részét a közös munkából, így sikeresen túljutottunk a kezdeti nehézségeken. Később, ahogy a gyerekek növésnek indultak, már kevesebbet segített, végül rám maradt minden kötelező feladat. Gondolhatjátok hogyan teltek a napjaim: délelőtt munka, aztán rohanás a gyerekekért, főzés, és egyéb házi teendők. A drágalátos férjem meg lelépett egy fiatal tyúkkal, nekem meg otthagyta a két gyereket. Magammal nem tudtam foglalkozni, szabadidő számomra nem létezett.

A férjem elhagyott, a mindennapos taposómalomba belefáradtam. Akkor gondoltam rá először, hogy leugrom. Azóta dédelgetem magamban a gondolatot, hogy tényleg megteszem. Leugrom valahonnan. Ennek már több mint tíz éve.

Most azt gondoljátok, hogy felelőtlen, érzéketlen anya vagyok. Ez nem igaz. Ha megtenném, gondoskodnék róla, hogy legyen a gyerekek mellett valaki. Igen, őket nem hagynám magukra.

Kérdezhetitek: Ez a megoldás? Miért nem próbálok meg változtatni az életemen? Megpróbáltam.

Kipróbáltam pár dolgot, mely új lendületet adhatott volna életemnek.

– beiratkoztam egy rakott szoknya számláló tanfolyamra

– megismerkedtem új emberekkel (közöttük volt egy internetes társkeresőn hirdető, sármos, negyvenesnek mondott, zombi fejű, telefontapizós húszéves srác is)

– a rengeteg spórolt pénzemből Zalaegerszegen utazgattam, és részt vettem egy extra romantikus földalatti csatornarendszer megtekintésén

Higgyétek el, átgondoltam. Ez az egyetlen dolog, mely változást hoz az életembe. Alapvető változást.

Már a helyet is kiválasztottam: egy szép ívű viaduktról fogom levetni magam. Miért fontos a szép ív? Mert az jól megy a hullámos hajamhoz.

Amikor ezt megemlítettem a barátnőmnek, teljesen felháborodott, azt mondta, nem vagyok normális.

– Miért nem? – kérdeztem tőle.

– Hogy miért? Szerinted ez a megoldás, hogy leugrasz egy hídról?

– Igen. Sokan megtették már előttem.

Aggódva nézett rám.

– Tényleg ezt akarod? Nem látsz más megoldást?

– Valamit tennem kell – feleltem –, különben megőrülök. Imádom a gyermekeimet, de annyira belefásultam a mindennapokba, hogy bármire képes vagyok.

Tudta milyen fárasztó, monoton életet élek, és ismert annyira, hogy tudja, elszántam magam erre a lépésre.

– Lehet, furcsának találod, de azért megkérdem. Tudok valamit segíteni?

– Igen – mondtam. – Segíts felkészülni.

Mivel beszélgetésünktől számítva egy hónapon belül véghez akartam vinni a dolgot, megbeszéltük, hogy hetente kétszer átjön és gyakorolunk.

Az első alkalommal tanácstalanul néztünk egymásra: hogy lehet erre felkészülni? Aztán a fokozatosság elve mellett döntöttünk. Mivel tériszonyom van, első lépésként egy újságpapírról vetettem le magam. Ne nevessetek! Igen veszélyes volt, a barátnőm duplára hajtogatta.

Másodszorra egy magazint helyeztünk a talpam alá, innen ugrottam le. A siker csak úgy dagasztotta mellkasomat. Ezen felbuzdulva, legközelebb már egy könyvről tekintettem le a nappalira, s tőlem szokatlan bátorsággal céloztam meg a padlót.

Mire az egy hónap letelt, a konyhaasztal szédítő magasságáig jutottunk.

A kijelölt napon barátnőm is elkísért.

Gyermekeimtől könnyezve búcsúztam, alig tudtam otthagyni őket. Azt azonban tudtam, hogy a megszokott kerékvágásban már nem mehetnek tovább a dolgok.

Amikor áthajtottunk a viadukton, embereket láttunk a völgy legmélyebb pontjánál, a híd közepén többen is voltak.

– Nem gondoltad meg magad? – fordult felém barátnőm.

– Nem. Csak azért, mert mások is látják, nem hátrálok meg. Legalább szemtanúk is lesznek, hogy megtettem. − Az autót leparkoltuk, s visszasétáltunk a híd közepére. Barátnőm megölelt, s csak ennyit mondott: – Bátorság!

A viadukton álló emberekhez léptem. Nem leszek hát egyedül. Az, hogy mások is ugrani akarnak, egy kis bátorságot adott. Körbenéztem. Egy fiatal férfi viszonozta tekintetemet. Szemében biztatást és cinkosságot láttam.

És akkor leugrott egy nő.

Közelebb léptem a korláthoz és lenéztem. Mivel agyam teljesen máshol járt, fel sem fogtam a látottakat. Aztán vártam pár percet.

Valaki az ugrás helyére vezetett.

Gondolataim vadul száguldottak. Tényleg ezt akarom? Nincs más megoldás? Miért nem gyakoroltunk még otthon? Mostanra akár a szekrény tetejét is meghódítottam volna.

De már nem lehetett visszakozni.

Körbetekintettem a viaduktról. A környező hegyek zöldje kellemesen nyugtatta az idegeket. Kellett is, hiszen alattunk félelmetes mélység húzódott. A rettentő űrtől elbizonytalanodtam. Hátranéztem, tekintetemmel a barátnőmet kerestem, ám helyette csak a fiatalembert találtam meg. Rám mosolygott és biccentett.

Mivel a körülöttem állók látták, hogy egyedül nem fog menni, valaki lágyan megtolt, így billentve ki egyensúlyomból.

És már zuhantam is.

A talaj hihetetlen sebességgel közeledett. Nem akartam látni a helyet ahonnan nincs tovább, ezért felfelé, a híd irányába néztem. Mielőtt leértem, egy pillanatra még olvashatóvá vált a korlátra feszített írás: