Szépírói kurzus 2018/tavasz/14 Tóth Lajos tárcanovellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzuson a tárcanovella is szóba került, mint olyan műfaj, ami ma már ritkaságnak számít. Talán egyedül az Élet és Irodalomban olvashatunk hetente jó tárcákat. Tóth Lajos egy igaz tárcanovellát hozott az órára. Itt közlöm. 

Tóth Lajos

Koncert

A hajnali köd maradékán és az autók füstjén készült áttörni a januárban kétszeresen áldott gyenge napsugár. Alig múlt kilenc. Akinek munkája van, ilyenkor már dolgozik, a szerencsések, akiknek nem kell dolgozniuk, miért is lennének utcán. Különben sem a Király utcán sétálnának, ha sétálnának. Dolguk meg végképp nincsen erre. Kivételes alkalmakkor, egy-egy híres szólistát jönnek meghallgatni a Zeneakadémiára, de az meg általában este fél nyolckor kezdődik.

A körút kereszteződésénél, ahol más időben hullámzik a siető tömeg, ilyenkor itt sincs igazán gyalogos forgalom.

Néhány, nyugdíjas öregasszony állt a trolimegállóban, elégedetten számolgatva, hogy mennyit sikerült megtakarítani az ügyes vásárlással.

A férfi, kezében gőzölgő, nagy papírpohárral a Kentucky üzlet ajtaján lépett ki. Nagyon forró volt a tea, s a férfi cserélgette, hol a jobb, hol a bal kezében. Magabiztosan lépett az úttestre, átlósan indult el, meg sem próbálta rövidíteni az átkelést, csak a körúti villamos sínnél lassított s nézett óvatosan körül. Talán nem is a villamostól félt, hanem a teáját óvta.

Céltudatosan ment a Zeneakadémia oldala felé. Menet közben a főbejárat ajtajára vetett sietős pillantást, kicsit gyorsított a tempón, jobbra fordult, spórolósan, szinte a falhoz érve kanyarodott a kis térre. A parkoló autók előtt egy pillanatra megállt, élvezettel beleszippantott a gőzölgő papírpohárba. Kezet váltott s belépett a kocsik közé majd a szecessziós homlokzatra néző padok felé. Lassított. Bal válla fölött hátranézett, kicsit jobbra fordult és a Király utcától távolabbi, padra tette a reklámpoharat.

Elegáns, határozott, széles mozdulatokkal, nyitott tenyérrel söpörte le az éjszakai hó maradékát. Egy, a párától lefagyott platánlevelet is gondosan ledörzsölt. Olyan elégedetten foglalt helyet, mintha nem is a téli nyálkás-kormos Liszt Ferenc tér galambpiszkos padján ülne, hanem az Opera vörös bársony zsöllye székében.

Bal kezébe vette a poharat és lassan, nagy élvezettel kortyolt a „mennyei italból”. A harmadosztályú filteres tea a szájában a legfinomabb, válogatott tealevelek aromáját idézte. A borostás, ráncos arcon elömlött az elégedettség.

Sokáig, tartotta a szájában a még mindig kellemesen meleg italt, hogy a nyelve mindkét oldalán és a foghiányos ínyén is sokáig érezze a cukor nélkül, három kis ügyesen ellopott kávé tejszínnel ízesítetve fogyasztott tea aromáját.

Miután lenyelte körülnézett, biccentéssel nyugtázta a szomszéd padon ülő két toprongyos, negyvenes hajléktalan férfi és a baloldali egyszemélyes vasszéken gubbasztó középkorú nő tiszteletteljes köszönését.

- Jó reggelt, Imre bácsi!

- Jó reggelt, kedveskéim! – válaszolta, kicsit rekedtes, de kellemes bariton hangján. Hallgattak. Az arra járók azt hihették, hogy a szürke felhőkön gyengén átsütő téli napsugár melegét élvezték mosdatlan, fagytól, széltől sápadt, szürkés arcukon. Pedig csak szertartásosan vártak.

A teázó öreg, kiitta az utolsó kortyot is a pohárból, az üres papírt letette a lábához. Már nem olyan határozott mozdulatokkal, mint az érkezésekor. Szemével - az új nevén Zeneművészeti Egyetem, - ezt a névváltozást sokszor elmondta a mellette ülő társainak,- első emeleti sarokablakát figyelte, amely, – ahogy minden kedd délelőtt – most is, hál’ Istennek a professzor kedvéért résnyire nyitva volt.

- Kedveskéim - szólalt meg az öreg, de nem nézett a mellette ülőkre. A program szerint, ma délelőtt ismét, a szép és káprázatosan tehetséges, negyedéves Ildikó Chopin-próbáját élvezhetjük. A Nocturne-öket fogja játszani. Ahogy közeledik a vizsga-koncertje, egyre csodálatosabban játszik, figyeljék az egyszerűségét, szinte lebeg a keze a billentyűkön. Azt mondom rendkívüli…

- Nos, csendet, hallgassák!

Az öreg finoman, alig láthatóan lassan ingatta a fejét. Minden porcikája figyelt. Foltos, koszlott, vastag és túl-méretes tollkabátjában s a ritkás seszínű, őszes haját alig takaró széles karimájú, valaha szürke nyúlszőrkalapban ült, olyan átszellemült arckifejezéssel, mintha ő maga készítené fel a vizsgára a fiatal pianista lányt. Ekkor halkan megszólalt az ablak mögül a Steinway-zongora.

A résnyire nyitott ablakon a melankolikus hangok, – a troli villanymotorjának alt-mélyről induló, a gyorsuló kocsival kellemetlen magasságokba törő hangja és a Teréz-körúttól nagygázzal gyorsuló autóktól – torzultan, tompultan, mégis szentimentálisan csordogáltak a hó-sáros járda felé. A három csöves férfi s a nő mozdulatlanul ült a tér sarkán.

Egyikük félig szívott cigarettát vett elő a szakadt gallérú, töredezett irhabunda zsebéből. Nagyon lassan, szemét Imre bácsira szögezve szinte nesztelenül gyújtotta meg, gondosan félig zárt öklével óvta az öngyújtó lángját, piszkos repedezett bőrű kezével, tompította a sercenő tűzkő hangját is. Mélyet slukkolt, sokáig benntartotta és lassan fújta ki a füstöt.

A hullámzó zongorahang, a lüktető szenvedélyes Chopin-dallam az átszellemült hallgatóságra, – ahogy hetente háromszor mindig – most is andalítóan hatott.

Ellepte őket a zene, a lágy futamok kizártak minden piszkot és zajt. Némán ültek egész délelőtt. Csak olyankor mozdultak, mikor a próba-teremben csönd lett, ilyenkor, tudták a professzor elmondta a véleményét, vagy csak új darabot kezdett az ismeretlen, de gyönyörűnek képzelt Ildikó.

Egyszerre az öreg megmozdult, elégedetten balra, majd jobbra is nézett, ellenőrizte a hatást, mintha ő maga zongorázott volna. Nem várta, hogy társai megszólaljanak.

- Megint csodálatos volt a kislány, ugye? - Választ nem várva felállt, néhányszor  összeütötte a tenyerét. A többiek szorgalmasan utánozták. Valaki becsukta a második emeleti zongoraterem ablakát.

Újra fázósan tapodtak a lábukkal. Vége a mai koncertnek. Hideg van. Az öreg lassan elindult a BÉTEX szőnyegboltja felé. Lassan elüti a delet a Terézvárosi templom. Időre kell odaérni a „Frici papa kifőzdéjéhez”. Otthonosan, de szaporán lépnek be a vendégváró bejárat melletti kapun, itt lehet megközelíteni diszkréten – ez a szabály – a konyhát. Hetente háromszor „koncert után” Frici bácsi az estéről maradt, tegnapi húslevest, finom reszelt tésztával kiméri egy-egy nagy tálba, a fantasztikus orjával, amin mindig marad némi karajhús is. A második pedig mindig más, valami főzelék, vagy csodás édes tésztaféle.

- Hát így teljes az élvezet! A művészet és a kulináris örömök, együtt adják az élet értelmét! – szokta mondani Imre bácsi. Az utolsó falatig kimeregetett tálakat, az elfogyasztott csodás ebédet hálásan köszönve szertartásosan távoznak. Elsőként a rongyos nő, utána Imre bácsi, végül a két fiatalabb csöves. Köszönés nélkül fordulnak kétfelé, mintha nem is ismernék egymást. Lassan indulnak a körút, a Klauzál tér és a Madách tér felé. Fázósan és céltalanul, ahogy a hét többi napján, amikor nincs „koncert”.

Az öreg a Nagymező utca felé indul. Lassan megy. Az ingkészítő üzletének kirakatánál egy pillanatra megáll, megvető arccal legyint, lépteit meggyorsítva, a könyvesbolt ajtaján befordul. Köszön, s úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy az eladónő ronda grimaszt vágott. Őszintén-szólva, nem is bánta…

Bolond liba, próbáljon az utcán élni, de évekig, majd megtudná… Élvezettel lapozgat az „újdonságok” feliratú kupacban. Újra és újra belelapoz, a sokadszorra, újraszerkesztett Márai kötetetekbe, de élvezettel olvas bele a kortársakba is. Régóta figyeli már a Latzkovitsot, felnevet, amikor olvassa a szegedi professzor - ezt is tudja róla - „Laboda” kötetének fülszövegét:

”Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár csak egy olvasót is találok-e magamnak.”

- Én néha egy paprikás krumpliért is odaadnám a karom te gyerek, morogja, de nem haraggal. Olvasgatott egy órát s aztán az ajtó felé indulva szólt hátra az eladók felé:

- Köszönöm! Viszontlátásra és maguknak is minden jót! Nem várta meg a választ, kilépett és elindult a sötétedő fagyos főúton. Most kapcsolták fel a világítást. Ványadt fénypászmák maszatolták be az ékszerboltokból, bankfiókok kirakatából a járdára vetülő élesen vakító fényt. A városi világítás takarékosnak nevezett, de szegényesen alultervezett volt. Az öreg kotorászni kezdett a kabátzsebében, vigyázva húzott ki egy hosszú vékony gumírozott drótot.

Megállt, az Oktogon világosságát kihasználva gondosan kitekerte a vezetéket, melynek kétágú végén a két kis fülhallgató dugót megtörölgette és vigyázva a fülébe rakta. A vezeték másik végét, nagy hozzáértéssel illesztette egyetlen kincsébe, a jó minőségű rádiós Sony Mp-3 lejátszóba. A kapcsolókat megérintve, hosszasan hangolt, közben magában morogott:

Egy fenét Klubrádió, még az kéne. Hol vagy már Bartók!

Megtalálta. Elmosolyodott, felerősítette, egy kicsit már ki is hallatszott: „Kedves hallgatóink, operarészletek következnek…” Igazított még valamit, és határozott léptekkel indult kedvenc „otthona” felé. Megunhatatlan szenvedéllyel szerette a Városligetet. Nézni esti fényben elalvásig, s hajnali pírban a Vajdahunyad várát. Tudta, sokan mondják, mekkora giccs, de mit tudják ezek, milyen ránézni az első hajnalban eszmélő pillantással, amikor az ember rájön, még mindig él. Új napot kapott az Úrtól, amely ajándék, mint egy koncert, ami csak neki szól. Aki nem próbálta nem is tudja milyen ez.

Nyolc körül már megérkezett a tópartra, hallotta a rádióban, éjjel nagyon hideg lesz. Vigyázni kell, egész nap csak ezt mondogatták. Ha végighallgatta a kilenckor kezdődő Debussy-koncertet, eldöntötte, ma ő is bemegy a kisföldalattihoz aludni. De addig itt ücsörög, kedvenc karosszékében a tó partján. Jó, hogy nincs már itt ilyenkor senki. Legalább nem zavarják.

Jól bevackolódott az óriási utcabútor karosszékbe, még egy kicsit erősített a hangon, itt nem zavar senkit. Nevetett. Kékesen vibrált a fény a hófoltokon, mesebeli szépségű volt a vár. A gótikus kaputornyok mintha lebegtek volna a sűrű hóesésben. Az öreg összekucorodva ült, hallgatta a zenét, nagyon szerette Debussyt! Kéjes élvezettel hallgatta a zenét. Kicsit zsibbadós volt a keze, meg a lába, de olyan jófélén, olyan melegesen, mint ahogy szalonnasütéskor érzi az ember az arcán a láng melegét.

- Ítéletnapig ellennék így.. – motyogta s összébb kucorodott.

Éjfél körül nagy pelyhekben, még sűrűbben kezdett esni a hó. Szakadatlanul esett egész éjszaka.

Hajnali öt óra körül egy-egy taxi, egy rendőrautó haladt át csak a ligeti úton. Az első reggeli futó, a kutyájával érkezett. Vastag jégeralsó és gyapjú térdzokni melegítette, fegyelmezetten fújtatott, gyakorlott ritmusban. Nem kapkodva futott a ropogós szűz hóban. Kopaszodó homlokát védte a meleg sísapka, rögzítette az Mp3 lejátszó vezetékét is a fülében, nehogy elveszítse futás közben...

Amikor a tó partján az embermagasságú érintetlen hókupac mellett elfutott, nem hallhatta, a bemondó halk beszédét a hó alól: „Kedves hallgatóink, öt óra van. Megismételjük tegnapi esti Debussy-koncertünket.”

Szépírói kurzus 2018/tavasz/13 Zaymus Imola verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Zaymus Imola nappali tagozatos hallgatóként jár az órára, az általa "megénekelt" részegség igencsak sajátosra sikeredett. Itt közlöm.

Zaymus Imola

Részegség

Hideg van, felhúzom a cipzárt, körbetekerem a sálamat,

nyakam dagadt, mint egy vágásra ítélt disznó.

Csend van, hallom, ahogy a kabátom olcsó anyaga,

ha márka jelzés is takarja, zörög a szélben.

Kapar a torkom, de nem az időtől, bár attól is fájhatna,

esik az eső, a nullát alulról nézik az emberek, holtak és élők.

Azért rágyújtok még egyre, biztos, ami biztos,

nehogy megártson a sok friss levegő itt Budaörsön.

Ahogy lenyelem a tejszerű ködöt, máris követi az inger.

Köhögök, kellemes, sőt mámorító ez a halálos szokás,

tapéta a nyakamnak, kívül a sál, belül meg ez.

Beleszívok újra, elönt a kéj, Freud hogy örülne!

Neki és az orális fixációnak én vagyok a tökéletes példa.

Arcom ráncba borul, ahogy szám sarka felszökik egy mosolyra.

Valaki eldobott egy sörösüveget, valaki más pedig rálépett.
Ez utóbbi én volnék, épp próbálom visszanyerni egyensúlyomat,

s ahogy igyekszem állva maradni, levetkőzik nyakam.

Te rohadt kis ringyó, hát nem lát senki, éjszaka van,

elegen láttak már Budapesten, a Gozsduban.

Ahogy öltöztetem vissza fekete ruhájába,

megfogja kézfejem, illetve én fogom meg őt vele,

és érzem, ahogy lüktet, pumpál bőre alatt az ér,

tele nikotinnal, nem messze onnét, ahol egy órája még,

whiskey csordogált, majd sör, és megint whiskey.

Ha kezdeném elfelejteni, magamról beszélek,

emlékeztetőül bekúszik orromba a szag, ami árad

belőlem, én vagyok a gazdája, rajtam otthonra talált.

Áporodott cefre, a whiskeynek milyen árnyéka van?

Keresem a kulcsot, remeg a kezem, vagy a kapu, én már nem tudom,

valahogy csak bejutok, előbb vagy utóbb, de inkább előbb,

ha lehet, mert megfagyok, és az utolsó sör is menekülne,

szaladna ki belőlem, ha engedném, de még egy kicsit melegítem,

a küszöbre azért mégsem üríthetem.

De szép ez a csempe, sokkal szebb, mint az emeleti, a szobám mellett.

Tényleg, a szobám. Hol is van? Ja, az emeleten.

Azt hiszem, most érkezett meg a búcsúfeles, de még hogy, te jó Isten.

Megáldom a fenti WC-t is, bőkezűen, ahogy illik,

két kézzel kapaszkodom a porcelánba, két adag között pedig,

egy Nina Simone dalt dúdolok, ami se Nina, se Simone, se dal,

inkább hasonlít arra az amorf hangra, amit előtte és utána hallatok,

ahogy az egyre terebélyesebb sárga képen dolgozok.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/12 Baráth Adél verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzuson Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét vettük. A feladat az volt, hogy írja meg mindenki a maga "hajnali részegségét". Baráth Adél egy különös sétáról írt, versével az órán is sokat foglalkoztunk, de a vers mondandója mindenkinek nagyon tetszett. Itt látható. 

Baráth Adél

ember az utcán

este van

sétálok az utcán

se nem gyorsan

se nem lassan

hirtelen

úgy érzem

követ valaki

próbál utolérni

talán

meg akar szólítani

beszélgetni

ismerkedni

megörülök neki

majdnem hátra fordulok

de észreveszem

csak az árnyékom volt

mindössze egy árnyék ért utol

majd tűnt is el

majd ismét utolért

sőt meg is előz

megint magányosnak érzem magam

egyedül vagyok

jelentéktelen

nem értem mit keresek itt

hiába kiáltom

hogy nem akarok

mégsem jön el

rájövök

hogy felesleges

valójában egyedül

mert nem nőttem

és talán nem is vágytam

hogy eltereljem a gondolataim

inkább betérek egy boltba

ott legalább vagyok valaki

vagy talán már ott se

nem vágyom semmire

nem vagyok éhes

nem kell semmi új

de azért végig megyek a sorokon

végül veszek egy krémtúrót

ez bizony olyan túró

amit még a görög istenek is megirigyelnek

és most akciósan 179 forint

otthon megeszem

boldog vagyok tőle

de legbelül tudom

ez sem segít

Szépírói kurzus 2018/tavasz/11 Erényi Gábor elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Próza kurzuson vissza-visszatérő feladat, hogy különböző személyeket, különböző alkatú, nemű hősöket állítsunk középpontba. Erényi Gábor itt közölt elbeszélésében olyan történetet ismerhetünk meg, ahol előbb egy fiatal lány, később pedig egy látszólag nagyon férfias férfi gondolkodását ismerhetjük meg.

Erényi Gábor

Rózsák, bikák, liliomok

         A nap szikrázóan sütött, a levegő vibrált a nehéz forróságtól. Az ég színtiszta kék volt, sehol egy felhő. Lili széttárta karjait, hogy minél nagyobb felületen érezze a fehérre meszelt házfalakról visszaverődő napsugarak hevét. Vadonatúj, a legfrissebb divat szerinti, törtfehér, drapírozott blúza a bőrét simogatta, a színben harmonizáló rövid, csipkés szoknya feszesen simult combjaira. Fülbevalói ragyogtak a napfényben. Beszippantotta a sűrű, virágillatú levegőt. Ma ellenállhatatlan lesz!

         Kilépett az ajtón, végigsietett a poros utcán, előre a főtér irányába. Cipője kopogott a kövezeten. Sok utcácska le volt zárva, de nem tévedhetett el: az egyre sűrűsödő tömeg egyetlen irányba hömpölygött. Együtt haladt a sokasággal, a nyalka, peckes férfiakkal, a bő szoknyás, a vörös és fekete mindenféle árnyalataiba öltözött, nagy hangon karattyoló asszonyokkal és a mindenhol jelenlévő utcagyerekekkel.

         Befordult az egyik sarkon és már látta is a fából épített kordont. Továbbmenni nem nagyon lehetett a tömegben, de a korlát széléhez mégis sikerült odafurakodnia. Ekkorra már fülsüketítő volt a hangzavar, fojtogatóan sűrű az embertömeg, a könyökök és a vállak egymást érték. Az utca lezárt része azonban üres volt. Nem tudta mennyit kell várnia még, míg a futók ideérnek. Soha nem látott még ilyesmit és csak remélni tudta, hogy legalább olyan izgalmas lesz, mint előző este az arénában.

         Még mindig a tegnapi műsor hatása alatt állt: a kendőket lobogtató, üdvrivalgó tömeg, a színpompás kavalkád, a bőrét még a kora esti órákban is égető nap, a homok illata keveredve az emberi izzadsággal és, nos, a matador. Csak nemrég tudta meg, hogy nem is torréádor, hanem matador a szakszerű kifejezés. „Matador” – egzotikusan, romantikusan és kalandot ígérően hangzott. Még most is látta maga előtt a koromfekete hajú, napbarnította férfit, magas, vékony, mégis izmos alakját, ahogy balett-táncosként kering a bika körül, sárga mintákkal hímzett császárkék bolerójában, izmos lábaira feszülő nadrágban. Lehetetlenül jóképű arcán állandó meleg mosoly a fekete bajusz alatt, égszínkék szemének tekintete perzsel.

Az emlék mosolyt csalt arcára. A lezárt terület továbbra is üres volt. A szemközti tömeget kezdte szemrevételezni. Leginkább férfiak, vörösbe vagy fehérbe öltözötten, de azért nők is akadtak a sokaságban.

A tegnapi viadalt nem sikerült kiverni a fejéből. A matador és az állat, ahogy tökéletes harmóniában mozognak együtt. A bika fejéből meredező hatalmas szarvak, melyek mintha mindig csak egy hajszállal kerülnék el a nyurga férfit. A végső beteljesedés, amikor a bestia végső beletörődéssel, izmos, vastag nyakát leszegve hódol be legyőzője előtt. Sajnálta a bikát, de valahol irigyelte is egy kicsit. Ilyen férfi karjaitól édes lehet a halál. Neki is volt állata, nagy darab cirmos, Herkulesnek hívták, sose engedte volna bárkinek, hogy bántsa. Még akkor sem, amikor Herkules kitúrta a paradicsompalántáit. De ez más volt. Itt férfias küzdelem zajlott, valódi párviadal.

Szíve egyszerre kihagyott egy ütemet, egy pillanat alatt kiszakadt az ábrándozásból. Pont vele szemben, a túloldalon, egy magas, lehetetlenül jóképű, koromfekete hajú, vakítóan kék szemű, bajszos férfi ült a kordon tetején, fehér vászonnadrágban, cseresznyepiros pólóban. A matador a tegnap esti viadalról! Alaposan szemügyre vette. Semmi kétség. Ő az!

         Titokban figyelte a férfit. Elképzelte, hogy egy viadal után hozzálép, térdre ereszkedik és egy csokor lángvörös rózsát nyújt át neki. Ő pedig rámosolyog, idegesen hessegeti legyezőjét, nagylelkűen, enyhén fitymáló tekintettel fogadja el a rózsákat. Karját hanyagul előrenyújtja, a matador megcsókolja a kezét, majd lágyan, mégis erősen megfogja és felsegíti ültéből.

         Karon fogva indulnak el. Együtt vacsoráznak, édes vörösbort isznak, sétálni indulnak a tengerpartra, majd az egyik sarkon, a fáklyák lobogó fényében a férfi magához húzza. Érzi a férfi arcszeszét, erős karjainak szorítását. A borosta fájdalmas gyönyörűséggel karistolja arcbőrét. Ajkaik egymáshoz érnek. Majd érzi, ahogy a férfi nyelve ellentmondást nem tűrően kutakodik befelé, erősen, határozottan, ahogy a kard hatol a bika testébe. Finom remegés járja át, egyszerre önti el a forróság és fázik, elernyed, elalél az izmos karok között. „Ilyen lehet a halál. A te karjaidban édes meghalni.” – gondolja.

         Lili idáig jutott álmodozásában, amikor kereplők és csengők szólaltak meg a távolban. A tömeg üdvrivalgásba kezdett, a hangzavar tovább fokozódott. Egy csapat fehérbe öltözött férfi jelent meg futva az elkerített területen. Őket öt hatalmas fehér és egy fekete bika követte. A férfiak őrült módjára szaladtak az állatok előtt, néha-néha az utolsó pillanatban térve ki előlük. Egyikük felbukott, de a hatalmas bestiák elrohantak mellette. Az utolsó bika lemaradt. Egyszer csak megtorpant, busa fekete fejét leszegte, vérben forgó szemekkel nézett körbe-körbe. Lábait szétvetette, farka vadul csapkodott. A téren futó férfiak fel-alá szaladgáltak körülötte, ingerelték, ahogy tudták, néha a farkát is meghúzták.

         Lili még mindig a matadort figyelte. Ő miért nem vesz részt a műsorban? Hogyan vetesse magát észre? Mindenki a bikát nézte, a férfi is. A lányra rá sem hederített. Lilinek egy ötlet villant a fejében. Őrült, eszement ötlet. De megéri a kockázatot. Az áldozat méltó a matador szerelméért. Döntött.

Átvetette magát a kordonon.

***

Emilio tekintete még egyszer, utoljára jár körbe a gyarmati stílusú villán – haciendán, ahogy ő hívja –, ahol élete utóbbi kilenc és fél évét leélte. A fehérre meszelt falakról visszaverődő fény bántja a szemét. Mennyi emlék! Mennyi büszkeség!  És mennyi szégyen.

         A városi luxusterepjáró már ott áll a kocsifelhajtón, roskadásig megpakolva csomagjaikkal. A két teherautó már elindult, a kilométereket róják a falu felé, ahol új életük várja őket. Egy szerényebb és nehezebb élet.

         – Rohadék állatvédők! – szűri Emilio a fogai között. Ilyen-olyan jogokra hivatkoznak, de a becsületes dolgozókkal persze nem törődnek. Azt bezzeg nem gondolták végig, amikor kierőszakolták a viadalok betiltását, hogy hány ember veszíti el az állását. Hogy hány karriert törnek derékba. Köztük olyan emberekét is, kiknek népszerűsége eddig is csupán egy hajszálon függött.

         Ismerős nyikorgásra figyel fel. A fiúk már a kocsiban ülnek, de felesége még utoljára végigkerekezik a villa termein, elmondása szerint azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem felejtettek itt semmit. Nem ilyennek ismerte meg. Nem volt mindig ilyen alapos és megfontolt. Ilyen szürke. Első találkozásukkor még nem.

Tisztán emlékezett a napra, amikor a fájdalmai ellenére is mosolygó, ismeretlen lány fejét tartotta, míg a mentősök ellátták. A kis fruska kissé habókosnak tűnt. Valamilyen eszement ötlettől fogva beugrott a rohanó bikák közé. A legnagyobb persze egyből felöklelte és miután a rendezők – meglehetősen szakszerűen – kiterelték az állatot, Emilio kötelességének érezte, hogy segédkezzen a sebesült ellátásában. Amúgy sem hiányzott, hogy a másnapi lapok azzal legyenek tele, hogy ott volt a sztármatador is a balesetnél, mégsem tett semmit.

         Akkor, a sebesült lányt ápolva fogant meg a fejében az ötlet. Hamar kiderült, hogy a leányzó turista. Valamilyen egzotikus kelet-európai országból érkezett, a nyelvet nem beszéli, de még angolul sem tud igazán. Senkije sincs az országban. Magányos. Ideális választásnak tűnt. Nem fog pletykálkodni. Emilionak elege volt már a homályos célozgatásokból, a kétértelmű megjegyzésekből. Úgy tűnt, kollegái, sőt, ami még rosszabb, az újságírók is gyanítanak már valamit. Túl sokszor, túl hirtelen kellett elkapnia a tekintetét, mialatt a zuhanyzóban a többieket figyelte. Sokszor tűnődött azon, hogy talán matadornak is csak azért állt, mert abban reménykedett, hogy a férfias munka segít a kínzó ösztönök elnyomásában. Nem segített. Ideje volt tenni valamit, hogy a sok kis maricon végre elhallgasson.

         Sokszor kárhoztatta magát miatta, hogy valahol mélyen még örömet is érzett, amikor kiderült, hogy a lány már soha nem fog tudni járni. Ha deréktól lefelé béna asszonyt vesz magához, a hálószobában is kínos jelenetektől kíméli meg mindkettőjüket. Szomorúság – és szégyen – fogta el, amikor Dr. Ortega, azzal a hülye bárgyú vigyorral a képén bejelentette az örömhírt, hogy a lány mozgáskorlátozottsága nem jelent akadályt a szex terén, sőt, bizonyos körülmények között még a gyermekvállalás is elképzelhető.

         Azok a bizonyos kínos jelenetek így hát be is következtek. Lilian persze magát okolta, azt hitte, hogy lebénult lába miatt van mindez, ugyanakkor tört spanyoljával sokszor vágta a férfi fejéhez, hogy tudja, hogy csak szánalomból vette el. De ezt még mindig jobb volt hallani, mint az igazságot.

         Végül nagy ritkán mégis sikerült megoldania a problémát. Igaz, ehhez az kellett, hogy egy meztelen férfitestet képzeljen el maga alatt, nem ritkán úgy, hogy gondolataiban mindez az aréna homokján történik, a lelátó tele izmos, pucér, egymással játszadozó férfiakkal. Ha elég élesen koncentrált a képre, akkor sikerült. Fáradozásainak bizonyítékai, Juan Pedro és Mario meg is érkeztek hamarosan. A szülés komplikációmentesen zajlott.

         Pár évig úgy tűnt, házasságuk rendeződik. Aztán egy szépnek induló reggelen Lilian megtalálta a magazinokat. Emilio átkozta saját hülyeségét. Elvégre az internet korában már nem volt szükség erre, de sajnálta kidobni a gyűjteményt, meg aztán a rohadt paparazzik lehet, hogy a szemetét is feltúrják. Ha a magazinok nincsenek, Lilian soha nem jön rá. Emilio csak állt és nézte a kerekesszék karfáját elfehéredő kezekkel markoló, idegen nyelven szitkozódó, könnyekben ázó arcú lányt. Ő maga belülről zokogott csak. Saját szégyene még jobban feldühítette. Akkor csattant el az első pofon házasságuk során. Elmagyarázta a kis hisztérikának, hogy ha botrányt csinál, ha bármit is elkotyog a firkászoknak, mehet vissza tolószékestül abba a koszos porfészekbe, a barbárok közé, ahonnan jött. Ez hatott, de attól a pillanattól fogva a ház jégbarlanggá vált. A nyilvánosság előtt persze a látszatot fenn kellett tartani, de a vacsorák dermesztő csendben folytak. A legrosszabb az volt, hogy a hálátlan puta innentől még saját fiait is igyekezett távol tartani apjuktól.

         Ott volt viszont Miguel. A kertészfiú, aki rajongott a bikaviadalokért, sztárolta Emiliot, és képes volt a férfi érzelmeit tudomásul sem véve, naphosszat félmeztelenül dolgozni a rózsák és liliomok között. Emilio naphosszat nézte, ahogy a fiú formás izmai táncolnak napbarnított bőre alatt, göndör mellszőrei között izzadtságcseppek csillognak. És a szemei! Kristálykék tavak az ártatlan babaarcon.

         Hónapok teltek el gyötrő önmarcangolással. Végül egyik nap, egy kiadós családi veszekedés és jópár pohár méregerős Orujo után Emilio nem bírta türtőztetni magát. Hátulról ragadta meg Miguelt, egyik kezével felsőtestét szorítva magához, másik kezével keményen a fiú ágyékába markolt. „Bikám! Te még itt vagy nekem.” – suttogta részeg kábulatában, fogait a chico fülébe mélyesztve.

         Soha nem felejti el a fiú tekintetét, ahogy a fiatal kertész kitépte magát a bizonytalan szorításból. A döbbenetet, a dühöt, az undort. Egy végtelenül hosszú pillanat után Miguel ellökte magától támadóját és kirohant a kapun. A matador forró nedvességet érzett csorogni a nadrágja belső oldalán. Két másodperc alatt történt meg, ami Lilian mellett sokszor többórás kínlódás után sem. Az egyik ablakban függöny libbent. Az alkoholmámor ködén keresztül mintha Juan Pedro arcocskáját pillantotta volna meg.

         Zavaros idők következtek. A józanodás sokkja után Emilio napokig nem kelt fel az ágyból. Belázasodott, a nap jó részét alvással töltötte, néha izzadtságtól, máskor más testnedvektől ébredt csatakosan. Nap, mint nap a kapucsengő hangjától rettegve várta a rendőrök, vagy, ami még rosszabb, az újságírók érkezését.

         Múltak a napok, de sem a rendőrség, sem a sajtó nem jött. Miguel sem. Ellenben viszonyuk Liliannel varázslatos módon rendeződésnek indult. A szex, melyben az asszonynak előtte hónapokig nem volt része, egyre gyakoribbá vált kettőjük között. Felesége nem értette, de eszébe sem jutott panaszkodni. Akkor sem, amikor a kéj robbanásának pillanatában Emilio a Miguel nevet nyögte fogai között.

         Aztán egy verőfényes nyári reggelen, úgy két hónappal a részeg kaland után, a kertészfiú megjelent. Kerülte a matador tekintetét, ellenben szó nélkül nekilátott a rózsakert gyomlálásának. Úgy tűnt, kell neki a pénz. Emilio többé nem mert a szemébe nézni, nem bírta volna elviselni a megvető tekintetet és a fiú is vigyázott rá, hogy soha többé ne maradjanak kettesben.

        De ma mindennek vége szakad. Lilian kerekesszéke kigurul a kocsifelhajtóra. Az új lakók (szimpatikus család, egy helyes, sármos Martin nevű férfi, édes gödrökkel az arcán, Clara nevű felesége és Susan nevű kislányuk) hamarosan érkeznek.  Már csak egyetlen kínos epizód maradt hátra: a papírok rendezése Miguellel. A fiú már itt van, itt toporog előtte, szemeiből süt a megvetés, amikor átadja az aláírt papírokat. Nincs búcsúkézfogás, nincs istenhozzád. Miguel megfordul és kiballag az ex-matador életéből.

         Emilio besegíti feleségét a kocsiba, a kerekesszéket elhelyezi a speciálisan e célből készült tetőcsomagtartón. Miguel papírjait a táskájába gyömöszöli.

         A papírlapok közül rózsaszirmok hullanak a földre.

Szépírói kurzus 2018/tavasz/10 Angeli Noémi verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy a saját nevünkkel írjunk verset, ahogy azt József Attila nagyon fiatalom megtette. Angeli Noémi munkája kiváló lett.

Angeli Noémi

Angeli Noémi

hiába mondanám, hogy szeretem magam

én nem tudok mértékletes lenni

órákon át nézek egy fura mintát a tapétán

mégse találnék soha vissza a szobába

ahol pedig a bútorok ismerősnek tűntek

mindenkit csak azokból a gesztusokból

ismerek fel, ahogy akkor mozdulnak

mikor éppen megint elképzelem őket

én sose alakulok valamerre

nem tudok egyről a kettőre jutni

minden emlékem mozdulatlanul sodródik

csak fénymozgás és illatáramlás

nem tudom, hogy szólítsam magam

nekem nincs mértékegységem,

nem vagyok sehol vagy éppen ott

a fülemben is csak egy hang bong

egy egész számot nem tudok eldúdolni

folyton hömpölygök magamból befelé

a hajam is a mai napon vágattam

mégis képtelen vagyok emlékezni

meddig ért magamon, súrolta-e a vállam

csak hogy most dobálom a fejem

jobbról-balra meg a váltott irányba

és elképesztően jó az illata

szinte frissnek tűnök önmagamnak

mégse tudom, mihez képest vagyok más

Szépírói kurzus 2018/tavasz/9 Vezsenyi Ildikó verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy szabálytalan szonettet írjunk, "kvázi" szabad verset, nagyjából egyenlően hosszú sorokkal. Vezsenyi Ildikó házi feladata nagyszerű munka.

Vezsenyi Ildikó

Változás

Olyan mélyre kell süllyednem
legalább, mint amilyen magasan
voltam. Hogy kijöjjön az átlag.
Nincs tűzhely, nincs kávé, csak a

rémület. Változnak a körülmények.
Olyan a hiányod, mint fekete-fehér

filmen a napfogyatkozás. Halálhír
előtt éreztem ezt a szürkeséget.

Három napja nem ittam kávét. Ma,
gondoltam, elindulok a Nirvána felé.

Először, csak a légzésemet figyeltem.

Milyen egyenetlen. Milyen szaggatott.

Figyelmem hánykolódott az éberség

határán. Többször elmerült, míg elaludt.

Utóhang

Olyan a hiányod,
mint a napfogyatkozás,
fekete-fehérben.

Három napja nem ittam kávét sem.
Gondolhatod!

Szépírói kurzus 2018/tavasz/8 Baráth Adél verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

A Líra kurzus legutóbbi foglalkozásán az volt a feladat, hogy Füst Milán Öregség című versét is hasznosítva írjunk egy nem szabályos szonettet. Baráth Adél kiválóan oldotta meg a feladatot, érzékenyen, jó humorral. 

 

Baráth Adél:

Egy öregember kívánságai

Eljött a hetvenedik évem is.

Ó, istenem, csak adj még tíz évet!

Hát ki fog így unokákat okítani?

Ki fogja a nagy kertet gondozni?

Eljött a nyolcvanadik évem is.

Ó, istenem, csak adj még öt évet!

Oly’ jó reggel a pálinka íze.

S ebédre mennyei a pörkölt.

Eljött a nyolcvanötödik évem is.

Ó, istenem, csak adj még pár évet!

Hadd szálljon a füst pipám kéményén.

Eljött a nyolcvanakárhányadik.

Ó, istenem, csak adj még pár napot.

Már kiváltottam a gyógyszereimet.