Szépírói kurzus 2020/tavasz/6 Vezsenyi Ildikó költeménye

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Vezsenyi Ildikó szonettet írt, ezt a házi feladatot teljesítette. Munkáját "rémes szonett" alcímmel egészíti ki, talán a témája lehet "rémes", merthogy a szerelemről szól, de formailag, technikailag, valamint képi megoldásaiban igen kiváló.  

Vezsenyi Ildikó
Szerelem, szerelem

(rémes szonett)

Milyen a szád, Szerelem? Foghíjas

gereblye? Mint kert gányolt barázdái?

Erős karod, jó öreg grizzly vádli?

T'án vetekszik? Méltán, feszes, inas.

Tégy nekem karomra - Tetováló! -

képet. Hímzést pufajkámra. Soha ne

mossál ki, kérlek, összeroppant a te

rút, nagy keserved, pszichém odvas csákó.

Ne járj hozzám, te szép, Kedves Szerelem!

Kutyagumik, mint régen a lócitrom,

kelnek errefelé, utak porábó’.

Magas az én lándzsás, zöld kerítésem.

- Hej, csengőt hamar! – Gyorsan-gyorsan!

Fennakadsz, Szerelem, utolér a kápó.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/5 Galicz Kamilla elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla Kafka "A törvény kapujában", illetve Erdély Miklós "Gúlában" című elbeszélése nyomán írt szimbolikus jelentésű novellát. Öröm közölni nagyszerű munkáját. 

Galicz Kamilla

Jobbra-balra, előre-hátra

Nekidőlök a hátadnak, fejünk búbja összeér, pont egyforma magasak vagyunk. Bal kezemmel megfogom a jobbodat, bal kezeddel megfogod a balomat. Meredek előre, öntudatlan mosolyra húzódik a szám, nem látjuk egymást, mégis tudom, mit gondolsz, mit érzel, egy ütemre ver a szívünk, mintha egyetlen, amorf élőlény lennénk. Boldog vagyok – mondom magamnak.

E hirtelen felismerés arra indít, hogy előre lépjek. Már a levegőben a jobb lábam, majd a talpam tompán koppan a talajon, de ahogy áthelyezném a testsúlyt, valami visszahúz. Lenézek, s látom, egy hatalmas kötél nyomódik a bordáimba, nem bírom a szorítását, akaratlanul visszalépek. Megpróbálok bal lábbal előre lépni, a talpam még kényelmesen landol, ám amint átvenné a terhet a jobbról, a kötél ruhán át is a húsomba mar. Ösztönösen visszalépek, nem bírom a fájdalmat. Most mit tegyek? – kérdezem magamtól, de nem, nem akarok aggódni, nem akarok változtatni, nem is olyan rossz neked dőlve. – Végül is, boldog voltam így, egyhelyben.

A nyugalmi pozíciót megszokni azonban nincs időm, hiába nem mozdulok, a kötél ismét belém mar. Ismét lekukucskálok, s riadtan veszem észre, a lábad eltűnt az enyém mögül, most rajtad a sor, te próbálsz előre törni, de te sem tudsz, s közben nekem is fájdalmat okozol. Megpróbálod mindkét lábbal, nyakadról izzadságcseppek csorognak le, átragadnak rám, érzem, a tenyered is izzad, a bal nagyujjammal megsimogatom a jobb kézfejed, ám csak azt érem el vele, hogy még nagyobb erővel igyekezz kilépni.

A kötél ruhán keresztül is felhorzsolja a bőrömet, a fájdalom kezd elviselhetetlenné válni, amíg én kísérleteztem, legalább magamnak kerestem a bajt, de most vétlen kell tűrnöm meddő próbálkozásaidat. Az egóm dühösen felkiált: - Azt már nem! – és én is előre mozdulok.

A kötél majdnem szétszakad, annyira erőlködünk, ki-ki előre, egymástól minél távolabb, azonban egy fél lépésnyit sem jut egyikünk sem a kívánt irányba, visszabillenünk, már nem lehet megkülönböztetni, melyikünk izzadságfoltja teríti be mindkettőnk hátát, lihegünk, fújtatunk, sziszegünk, átkozódunk, egyikünk sem akar a másik után, hátra lépni – egyet jelentene a megadással. Még mindig vadul ver a szívem, amikor te orvul előre lendülsz, de én azonnal visszarántalak, csak azért sem fogok utánad menni.

Most hosszú ideig állunk mozdulatlanul, ám ez már nem a kezdeti boldog, nyugalmi állapot, ez kénytelen-kelletlen beiktatott fegyverszünet kettőnk állóháborújában. Szabadulni akarunk a másiktól, de egymás kezét sem bírjuk elengedni, mintha láthatatlan zsinegek ott is összekötöztek volna minket, lepillantok, s lám, nem is oly láthatatlanok ezek a csomók, még kis masni is van mindkettőn, egyenlő nagyságú fülecskékkel, egyforma hosszú szalagokkal. Messziről szépen nézhetünk ki. Hiába próbálok lazítani a szorításon, csak annyit érek el vele, hogy a csuklómat is felhorzsolom, te is rákezdesz, hasonlóan szerény eredményekkel, lassan apró vércseppek vesznek körbe minket, ki tudja már, melyik piros paca melyikünké…

Lázasan gondolkodom, mi lehetne a megoldás? Tán az alapfeltevésem téves: egyáltalán van megoldás? Kimondatlanul tudom, a te agytekervényeid is gőzerővel forognak, időközben olyannyira rád hangolódtam, hogy szinte hallom a kattogásukat, kitt-katt, kitt-katt, merre tovább?

Ha előre nem léphetek, hátra pedig nem fogok, egyhelyben maradni meg nem akarok, akkor nem maradt más – okoskodok magamban –, mint oldalra. Óvatosan felemelem a jobb lábam és oldalra lépek egyet, egészen kicsit, szinte csoszogásnak is beillő mozdulattal, de kellő dinamikával, hogy te is megérezd az egyensúlyváltozást. Bal lábbal kilépsz utánam, áthelyezed a testsúlyt egyik lábadról a másikra, és a jobbat is magad után húzod. Ez engem is mozgásra indít, a hátra maradó bal lábammal lekövetem a másik három helyváltoztatását. Tettünk egy lépést oldalra, s mintha a kötelek szorítása kissé enyhült volna.

E felismeréstől bátrabban tesszük meg a következő lépéseket, először csak egyik irányba, majd a másikba, mintha két hatalmas fal közé beszorítva járnánk csárdást, kettőt jobbra, kettőt balra, szinte élvezem e furcsa táncot. Megkönnyebbülten nekidöntöm magam a hátadnak, te is leengeded a vállad, kiengedjük a megfeszített izmokat, s hagyjuk, hadd vigyenek a lábaink, mintha egy hatalmas, kétarcú inga lennénk egy öreg faliórában, ami lassú és töredezett mozdulatokkal ugyan, de még jár.

Hirtelen a bal sarkamnak nyomod a jobb sarkad, meghökkent e békülő szándékú kezdeményezés, de nem ellenkezem, ha te hajlandó vagy hátra lépni, akkor én kilépek előre, aztán rajtam a sor, hogy udvariasan viszonozzam a gesztust, rükvercbe kapcsolom magam, és lám, elmarad a világvége. Mire felocsúdok, már nem csak egy keskeny síkban mozgunk jobbra-balra, hanem előre is, hátra is, srégen is, mind a háromszázhatvan fokban. Mozdulataink feloldódnak valami belülről jövő ritmusban, aminek létezéséről nem tudtunk, mégis oly természetességgel követjük, mintha velünk született volna, csak mi ketten ismerjük, te és én.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/4 Mádi Beáta szonettkoszorúja

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta József Attila nyomán szonettkoszorút írt. Jambikus lejtése, rímelése jó, munkáját örömmel közlöm.

Mádi Beáta

Szentimentalista szonettkoszorú

I.

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

mi várja már, esőben fázni újra,

a fűszál áthajol lebegve múltba,

vidáman, úszik ázva ezredév.

Kibújik árva dudva, nő, henyél,

sugár soká, most bátran jár a tánca,

eléget, hogyha rád nevet a lángja,

mosoly merésze villan szerteszét.

Aranyba fénye, árnya józanít,       

ha éled, drágakő mögött zafír,

galaxis izzik és a sár reped.

A rónaság elomlik megpihenne,

a nap ravasz és álruhában gyenge,

madárka éli életét a kertbe’,

II.

Madárka éli életét a kertbe’,

csipogva énekel, a fára száll,

ma minden ébredő elindul, száz

a csókra várna, társa álma, csendje.

Hiába hull a lágy tavaszba’ pernye,

fagyottan éli életét a táj,

szerelmek édes háza még homály,

fehérre mosva, hókupacra esne.

Mikor elolvadó a látomás, ha

kienged tolla, kába szárnycsapása,

leszáll a vízre, tükre mása ékszem.

Narancsos színe, árnya sárga lézer,

kiröppen kismadár, családja éber,

határtalan a szél, talán ha lebben.

III.

Határtalan a szél, talán ha lebben,

kopáran fest, és hirtelen zajos,

idilli képet látsz, ne vedd zokon,

a kék, a szürke színe kellemetlen.

Kifújja bánatát, ma nem pihenne,

a fák derékba törve zajdoboz,

cikáz az ég,- egész varázslatos,

a könnye édes záporát terelte.

Mi végre kell a jó idő tavaszra,

ha szétzilálja, esztelen robaj ma,

és jő a sárral rémes rettegés?

Ki menti meg a házat és tetőt?

Levélen ázik mind a sárga föld,

elalszik este, bokron szerteszét.

IV.

Elalszik este, bokron szerteszét,

madár dalolja énekében reggel,

simítja lágyan, szárnya tolla rebben,

imádja, zöldbe-bújva tarka rét.

Suhan, s talán ma zápor csepp remél,

virágra szórva, lépte járta éke

csodálatos ruhája, tarka kelme,

felöltözik gyanútlanul ma még.

Lenéz a lenge, könnyű öltözékre,

finom, örök tavasz, szatén a selyme,

pipacs piros kabát divatja dúl.              

Kitűnik néhány búzaszál a földből,

leszálló, légfuvallat tépi rögtön,

vihar mi zúg, az ég is elborul.

V.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

kereng a vég, a lábnyomokba lépve,

mi égi háború, sokára vége,

a gyilkos éji méreg nem csitul.

Haraggal ébred, hajnalig simul,

kehely letörve. Hogy pihen fakérge?

Sajátos, oly puhán zuhan levélke,

letépi énekes madár, virul.

Vidám gyereksereg csevegne reggel,

lefutna játszva, bátran énekel.

Ruhájuk szép, hajukba’ pántlika.

Ki várna meztelen csigát, szegény,

meszes a háza, csíkos volt, kemény,

esőkabát nem éri testedet ma.

VI.

Esőkabát nem éri testedet ma,

hiába húzod gyenge vállaid,

kilógna most alóla, tested ring,

kapucni mélye copffonat legenda.                                           

Maholnap véget ér a fergeteg, a

lezúduló ezernyi víz kering,

dobogva áradat-patak meging,

talán homok repül, a kút dilemma.

Kiásva vékony medreket letérhet,

sodorva házat, fecskefészkeket,

azért a víz az úr, mi nem vigyázza.

Erővel rombol, féktelen, makacs,

ki élesen rikolt, a vén kakas,

szaladj a házba késő éjszakára.

VII.

Szaladj a házba késő éjszakára,

ruhátlan nézem fényed, élvezem,

kigyúl a vérem, tested lágy selyem,

kerengek élveteg, leszáll a pára.

A paplan rám omol, a reggel kába,

hajad finom takarja vén kezem,

feléd hajol borosta élveteg,

a szám ma ajkaidra lel, imádja.

Határtalan világnak, fénye, gyöngye,

feléd a vágyam izzad révületben,

mazurka illan és miénk a múlt.

De félek, holnap mit tegyek, ha múlik,

elámulok és más vigasztalódik,

maradj,– ne ázz! – velem ma józanul.

VIII.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul,

vörös az ajkad, nézem szótalan, ha

szemedbe’ látom, él a szív hatalma,

szalad a nap, kimondhatatlanul.

A régi rejtek, erdő mélye zúg,

feküdni ott kabáton vágy zuhanna,

az éj sötét ma áthatolhatatlan,

nehéz teher, a vállon ólomsúly.

Feküdj velem, az égen csillag ős,

tej-úton száll, repül ezer utas,

inog ki részeg, imbolyogva méla.

Fa ága nyúlik árnyat ad fölénk,

a lomb hatalmas félve rezdül, él,

magamba fordulok, egy pillanatra.

IX.

Magamba fordulok egy pillanatra,

a tested még aranyban tündököl,

a láz apad, sután felöltözöl,

kalász kirobbant, rég tiéd a címlap.

Rovar világba’ sarjad élet, csapat

madár eszi a mára zümmögőt,

kivételes a nyári rekkenő,

talán az ébredő tavasz, ma préda.

Akármilyen meleg sugár megébred,

boholyka illanó, ma átölelheted,

Bizonytalan a nyár, kié az évszak?

Sudár fenyő magasba nyúlik át,

szobába ér, kiűz a napsugár,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma.

X.

Ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

kibuggyan könnyem óceánba fut,

magamba zárom, fáj, kemény lesújt,

lazulni indulok, segít a séta.

A vadvirág mezőn elalszik léha,

az égen fél a hold, ezüsthajú,

akusztikus az est, egy randevú,

a föld meleg pihenni vár a céda.

Elillan innen minden zord halál,

keresve jobbat úgysem is talál,

kaszával álldogált a réten, termetes.

Ha majd az élet visszaintene,

pokolra jutna, szól örömzene,

a nap sütött, ez volt különleges.

XI.

A nap sütött, ez volt különleges

ki ártana ma bárkinek ezegyszer,

pikáns, a mandragóra álma fegyver.

Ne hagyd! – elámít, énekel neked.

A férfi csábít, nem henyél, remeg,

idővel változik és mind elismer,

akarj, ha védtelen nem oly gazember,

ki él, azt párja válla tartja meg.

Furán sötétül könnye nyári égnek,

ha fényelem cikázik összeérnek,

suhan a szél, levél, a föld szelence.

Ne várd a téli hűvös szél szavát,

ha víz lecseppen, véd a kiskabát,

elém a nyár bekúszik hízelegve.                                                                      

XII.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

ezernyi sárga kankalin virág,

kehelyben, hangod álom asztalán,

mezőkön táncra kél a naplemente.

Fehéren száll a köd, a fátyol fénye,

madárka lágy szavában változás,

bogárka lába fürge surrogás,

titáti ritmuskódolása ének.

A szél eol, a dallam messze száll,

az esti fény estében ülni fáj,

sötétben izzik láng ezer sebe,

és néha félni kell, talán kialszik,

a bolygó zúzmarává szertefoszlik,

a föld zenél, az éjszakába rejtve.

XIII.

A föld zenél, az éjszakába rejtve,

zenére, rezdül rét, virág, levél,

ha szenderül takarja zsenge szél,

a nap nyugatról álmodik, pihenne.

A légben illatár cikáz, kegyetlen,

Sötétnek titka éhes szenvedély

vad éhező harap, ez végveszély,

az áldozat sikoly, szuszog remegve.

Tavasszal újra nő a fű, faféleség,

a Föld megújul, kell a veszteség,

a szűz leányok méhe, oly nemes.

Reményre, csókok mindig kellenek,

tapasztalat sző biztos terveket,

A vágy örök, bealkonyult - szeress!.

XIV.

A vágy örök, bealkonyult - szeress!

Lebegve léptem át csodákat, titkot,

jövőre szépül fészek alja, látod?

Fióka haddal küszködő sereg

kiált, a tátott száj csipog, keres,

virágok tánca lenge szélben légyott,

leszáll a kéken zümmögő a légy, ott,

tojás a láb nyomán gurul, üres.

Ezer madárhang készít dallamot,

megírja énekét mit aztán eldalol,

vidáman, fújja, búgja slágerét.

Virágzik mind, a fűcsomó saláta,

madárka zeng, remek dalárda,

tavasszal újra zöld a táj, a rét.

XV. Mesterszonett

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

madárka éli életét a kertbe’,

határtalan a szél, talán ha lebben,

elalszik este, bokron szerteszét.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

esőkabát nem éri testedet ma,

szaladj a házba, késő éjszakára.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul.

Magamba fordulok egy pillanatra,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

a nap sütött, ez volt különleges.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

a föld zenél, az éjszakába rejtve,

a vágy örök, bealkonyult - szeress!

2020. 02. 16.

Szépírói kurzus 2020/tavasz/3 Bánhidi Alexandra elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Bánhidi Alexandra Franz Kafka "A törvény kapujában" című elbeszélése ihletésére írt egy érdekes novellát. Kiváló munkáját örömmel közlöm.

Bánhidi Alexandra

Peripetia

Izgalmakkal teli szombatra ébredtek a cirkusz artistái. Ma van a napja, amikor egy teljesen új mutatványsorozattal állnak a közönség elé, s talán ez hozza majd el számukra a sikert.

– Ébresztő emberek, itt az idő gyakorolni! – a buzgó légtáncosok hangja töri meg a csendet. Beletelik egy kevés időbe, mire a teljes létszám felsorakozik a nagysátorban, hogy megkezdhessék az előkészületeket.

Amíg a porondmester végignéz a többieken, meghökkenve teszi fel a kérdést:

– Hol van az a félnótás bohóc? – riadt arcok fürkészik a teret, hátha csak elbújt a tréfamester. – Azt kérdeztem, hol van az a szerencsétlen? Aki tudja, mondja meg, hogy hova lett – válik hangja egyre élesebbé.

– Talán a sátrában van, és alszik – jegyzi meg halkan az egyik kötéltáncos.

– Nem lehet ott, hisz mindent ellenőriztünk – mondja a másik.

Mialatt civakodnak társuk hollétén, egyszer csak meglátják, ahogy a ponyvát félrehajtva besétál a piros orrú, csíkos nadrágú artista.

–  Hát te meg hol a fenében voltál? – vetik oda kurtán a kérdést a többiek.

– Szedd a lábadat, te ügyefogyott! A késésedért pedig az előadás után számolunk! – fenyegetőzik a porondmester.

–  Befejeztem – jegyzi meg halkan a bohóc.

–  Parancsolsz? – hüledezik a porondmester.

–  Nem lépek fel többet veletek.

Erre a többiek:

 –  Ezt nem teheted! Képes lennél cserbenhagyni a társaid! – kilőtt puskagolyógént záporoznak a kérdések.

–  Sajnálom, ha csalódást okoztam, de szeretnék fontos lenni a világomban – közli orrát lógatva a mókamester.

– Fontos lenni? Világodban? Emberek többségét nevetteted meg újra és újra, munkád boldogsággal jár, és mindig mosolyoghatsz. Hát már ez sem elég jó neked? –  szegezik neki a kérdést.

–  Elég volt! Most és mindenkorra befejezed a siránkozást! Idefigyelj, te macskajancsi! Sok pénzt fizettem érted, az enyém vagy, azt teszed, amit mondok! Most azonnal összeszeded magad, mosolyra biggyeszted ajkaid, és beállsz a sorba! Ha nem lennék, már rég egy semmirekellő csavargó volnál! Az én szolgám vagy! –  üvölt rá a porondmester.

Erre a bohóc ledobja piros orrát, szív egy mély levegőt, majd egészen közel sétál feljebbvalójához.

–  Jóllehet nincs lakhelyem, se aranyam, de nem szolgálok semmit és senkit ezen a földön. Önmagam vagyok a sorsom kovácsa, és a sorsom a kovácsa önmagamnak.

         A társulat tagjai földbe gyökerezett lábakkal vetnek pillantást egymásra.

–  Tényleg azt hiszed, számítasz majd bárkinek is? – élcelődik a porondmester.

A bohóc mosolyogva veti oda a kérdést a többieknek:

 –   És ti?

Szépírói kurzus 2020/tavasz/2 Fehér Kinga verse

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Fehér Kinga azt a házi feladatot oldotta meg, hogy írjon petrarcai szonettet. Jól sikerült munkáját örömmel közlöm. 

Fehér Kinga

Testtelen gyötrelem

(Szonett Petrarca hatására)

Ámor nyila szívemen áthatol,                    

S, az éjszaka enyhét megtöri dalom.           

Őrült-rab szívem poémát magol,                         

Emészt a gyötrelem, rí a fájdalom.                       

Elmémet fojtogatja, ó , a gaz!                    

Dőreség,  bátorság, ím most harcba száll,            

Szerelmes vallomásom  így igaz,                        

Vállalom, ha érte Hádész elkaszál.                      

Felé repül, felszáll a sóhajom!                   

Szomjhalál gyötri, hívószóra vár,                       

Testtelen fellegen, fuldokló madár,                    

        

Belőlem semmi nem marad, csak Ő                    

Képében jő el majd a pirkadat,                           

Angyal látomásként, végleg elragad.