Szépírói kurzus 2022/tavasz/3 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva azt a feladatot oldotta meg, hogy epikus költeményt, balladát írt, Arany János nyomán, de egy nagyon is mai újsághír ihletésére. Kiváló munka! Gratulálok! 

„Az ipolysági Gyönyör Teréz évekig szemcseppekkel mérgezte a hitelezőit, akár több tucatnyi ember is meghalhatott miatta..." (Hír / 444 / 2022. 01. 04.)
 
 Hajnal Éva
 
Ipolysági Gyönyör Teréz balladája
 
Mesélek most, hallga-hallga:
éldegél egy rossz perszóna,
lájkolhatnád, hogyha ehhez
éppenséggel kedved vóna.
Istenem, tán elenyészünk mind!
 
Szóval ez a furcsa nőci
pénzimádó hírben állott,
bepalizott jó pár fószert,
utána, mint köd, szétmállott.
Istenem, tán elenyészünk mind?
 
Ipolysági Gyönyör Teréz 
bökkenőkön pang a sorsa,
fogy a szemcsepp egyre-másra,
patikákban áll a sorba'.
Istenem, tán elenyészünk mind!
 
Ütött-kopott gyógyszertárak
ismerik már, mint a rossz bajt,
pénzsóvárság nyakra-főre,
nőnk szívében ez, mi úgy hajt.
Istenem, tán elenyészünk mind?
 
Aztán egyszer jött a vizsga:
felelősként felkereste
minden, akit megtévesztett,
lám csak, tagadott a beste.
Istenem, tán elenyészünk mind!
 
Tagadott, és gyilkolászott,
sok lovettát vágott zsebre,
atropint tett kávéjába,
kinek pénzét mind benyelte.
Istenem, tán elenyészünk mind?
 
„Nem tettem én semmi rosszat,
épp csak napról-napra éltem
javakban nem dúskálgattam,
csirkefarhát az ebédem."
Istenem, tán elenyészünk mind!
 
Csirkefarhát rizzsel és szaft,
kutyának is jobb a sorsa,
ezt sajnálják tőlem, kérem?
Hisz, úgy éltem, mint a szolga!
Istenem, tán elenyészünk mind?
 
Fogy a mesém, hallga-hallga,
Gyönyör Terézről danoltam,
aki immár vasra verve
börtönben ül, szinte holtan.
Istenem, tán elenyészünk mind!

 

Szépírói kurzus 2022/tavasz/2 - Mészáros Szabolcs novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Mészáros Szabolcs azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy idős asszonyról írt, aki felfedez egy csomót a mellében, és orvoshoz megy. Jól képzeli el, mit is érezhet egy idős nő ilyen esetben, gratulálok! 

Mészáros Szabolcs

 Metamorfózis

 A tükör előtt állva tapintotta ki a csomót a bal mellében.

A szürke konty, a megereszkedett bőr, az összehúzott szemöldök vájta ráncok a szemüveg felett, mind távoli és idegen képpé dermedtek.

Aznap este a halott képernyőt bámulta. A másik mellét nem is ellenőrizte. A következő napokban sem.

Félt tőle.

A lányának üzenetet hagyott. Ne keressék, mert influenzás. De egyébként jól van.

Nem mintha keresnék. Csak ha kell valami.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben a tanítás évei alatt rutinná merevedett órarend tette a dolgát, ám éjszakánként félelem-izzadtan riadt fel. Nem mert orvoshoz menni. Nem akarta, hogy a képlékeny sejtés valósággá dermedjen. A félelem egy dolog, a tudás egészen más. Az maga a materializáció.

Most mégis itt van. Figyeli, ahogyan a váró kopott műanyagpadlójára napsugarakból fest tenger hullámokat a huzat borzolta nylonfüggöny árnyéka.

Egy kisfiú rohangál sikoltozva a folyosón. Biztosan a gyermekosztályról. Hangja halántékon szúrja. Amikor még tanított, a gyerekek nem viselkedtek így. Ma már nem tanítana. Az ilyenek miatt. Miért nem szól rá az anyja? Miért nem neveli? Bezzeg az ő lánya sohasem visítozott! Ha másban nem is, ebben legalább nem végzett félmunkát. Úgy nevelte, ahogyan őt tanították, fegyelemmel, tartásra. Persze mostanra benne is csalódott. A liberális nevelésével csak az erőtlenséget leplezi. Egy gyereknek kemény kéz és szilárd igazodási pontok kellenek.

A mammográfia nyíló ajtaja zökkenti vissza. A várakozók testszagába fertőtlenítő és kávé illata keveredik. Fiatal, kövér nővér lép ki rajta. Hogyan hagyhatta így el magát!, rágón kérődzik, miközben őt szólítja. Tekintete kék és üres, mint a felhőtlen ég.

Máskor rászólna a rágógumi miatt, de most nem. Valami megtört benne, a tanár szigorát maga alá gyűrte az öregasszony szorongása.

Kedvesen válaszol a nővér unott kérdésére, majd táskájának vállszíját markolva lép be a vizsgálóba.

Most már itt van, már nincsen visszaút.

Mély levegőt vesz hát, és tűr. Megint kívül érzi magát a saját testén és tudatán. Mintha nem az ő mellét tapogatná át a hidegkezű, ideges tekintetű doktornő. Részvétlenül, akár egy kórboncnok.

Talán a félelem teszi.

Erről eszébe jut egy régi kép. El is felejtette már, amint egy diákja feleléskor bevizel. Akkor hitványnak és gyengének tartotta.

Elhessegeti az emléket.

Visszazökken, amikor mellét fájdalmasan összenyomja a mammográfiához használt röntgengép plasztik vizsgálólapja. Egy pillanat még, és kész. Nagy levegő, kibírja. Ahogyan a biopsziához használt tű szúrását is. Kifelé menet szégyent érez, mintha egy erő lecsupaszította volna. Nem csak a felsőtestét. Elhessegeti.

Este jön a szorongás. Úgy érzi, csak egy héj, egy magzatburok, ami valami gyilkos dolognak ad életet. Mintha amit eddig tett, semmi volna. Csupán arra jó, hogy felfalják. Mintha nem volna különb, mint a puffadt arcú nővér.

Másnap megcsörren a telefon. Hangja rianásként reccsen a csendbe. Miközben felveszi, érez minden egyes szívverést.

– Pozitív. Holnap 10.30-ra fáradjon be a részletek miatt. Sajnálom.

Csak ennyit hall, miközben a szoba kifakul a valóságból, ami csak egy szóra szűkül. Pozitív.

Mély levegőket véve ül a kanapén. A mellkasán feszülő abroncs szorítása alig enged.

Nem lehet ez a vége – gondolja –. Van miért élnie, ott van a család. Hiszen szereti a lányát. Talán soha nem mondta. Talán túl kemény volt vele. Pedig szereti. Az unokáit is. Mégsem került közel hozzájuk. Neveletlennek tartotta őket, a lányát pedig gyenge csődtömegnek, aki nem képes kézben tartani az életét. A férje és a gyerekek formálják, mint a lágy agyagot. A szigor miatt lehet? Talán nem is baj?

Hiszen ő mire ment az irányítással? A benne növekvő, falánk borzalmat ki kontrollálja?

A komódon álló családi képre néz, kézbe veszi, elmosolyodik. Tavaly készült, a 67. születésnapján. A lánya mellett ül, a két gyerek a lábuknál játszik. Idilli kép, eleddig kínosnak tartotta az ilyesmit.

Elmereng az unokák mosolyán. A lánya sosem játszott ilyen felszabadultan.

Délutánra megérik az elhatározás. Reszkető gyomorral nyúl a telefonért.

– Én vagyok az kislányom, anya! Beszélnünk kell. Sok mindent meg kell beszélnünk. Át tudnátok jönni? Szükségem van a segítségetekre.

– Hát persze anya, mi mindig melletted állunk. Csak szólj!

Ekkor sírva fakad.

 

 

Szépírói kurzus 2022/tavasz/1 - Szlopóczki Janka novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Szlopóczki Janka azt a házi feladatot oldotta meg, hogy egy öreg férfi monológját írta elbeszélésbe, ahogy elszenvedi a körházban a katéterezést. Zseniálisan jól képzeli bele magát a fiatal szerző a beteg helyébe. Különleges írás, nagyon pontos, csak gratulálni tudok hozzá! 

Szlopóczki Janka

Körforgás

Hirtelen fény lett. Először azt hittem, végre megérkeztem. De a fényt követő, „Csókolom bácsi! Nem fog fájni”, visszahúzott a valóságba. A szemem sem akartam kinyitni, hátha azt hiszi, alszom,  és elmegy. De amikor hozzám ért, meglepődtem. Még csak a kezemet fogta meg, jó meleg érintés volt, ami szép lassan szétáradt a testemben. Felidézve az estét, amikor utoljára járt át a vágy. A nővérke más volt, de fiatal és lelkes. Kisimult arcbőrén láttam a fáradtság előszelét, de még dacolt az érzéssel.

„Tudja, cserélni kell. Lefekvés előtt még rajtam a sor, aztán hagyom egy kicsit pihenni, jön az éjszakai ügyelet”, mondta.

„Jaj”, nyögtem fel, csak magamban. Már jobb nem beszélni, nincs értelme, csak tűrők és álmodom. A gyógyszerek ebben a barátaim, meg az ablakon beszűrődő déli napsütés. Ha szerencsém van, és fúj a szél, akkor még a fák lengedezésének árnyékát is megmutatja. Ma nem volt jó nap, végig esett.

Ahogy hátat fordított nekem, a fehér köpeny alatt láttam karcsú testének formás sziluettjét. Szőke haja copfba volt fogva, biztos zavarja a munkában, pedig mennyivel jobban állna neki kiengedve. Nyakig be volt gombolkozva, kényesen ügyelve arra, hogy szemből se lehessen többet látni. Szerettem volna megkérdezni a nevét. De ki volt száradva a torkom, nem estek jól a szavak. Talán Zsuzsi… Ismertem egyszer egy Zsuzsit. Pont ilyen volt. Féltve őrzött gombjait alig engedte kigombolni.

Alighogy elképzeltem a gombok alatti világot, amikor belém csapott a fájdalom. Felszisszentem. Nem hangosan, de hallhatóan. A nővérke azonnal megállt, tengerkék szemével rám nézett, és elnézést kért. „Ilyet még sohasem csináltam. Csak elméletben”, mondta. Épp elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy miként lehet egy katétercserét elméletben megtanulni, mikor újra hozzám ért. Nem mondom, hogy a tapintása rossz érzés volt. Ha így maradna, és nem csinálna mást, még élvezném is. Mindig kifele a rosszabb, és a „majd megszokod” csak egy közbeszéd. Ezt nem lehet megszokni! „Nagyot sóhajt”, szólt rám a nővér. Én meg sóhajtottam, és ezzel együtt az éles szúrás is megérkezett. Minden alkalommal olyan, mintha egy hegyes kést húznának ki. Ilyenkor legszívesebben azt mondanám, hogy itt a vége, nem tehetik vissza. De aztán rájövök, hogy az sem jobb érzés, mikor a hólyagom szétfeszít, és hozzáér a műtéti sebhez. Akkor inkább végezzünk gyorsan, amúgy is a nehezén már túl vagyok.

A nővérke gondosan odakészített mindent egy tálcára. Először a szokásos fertőtlenítéssel kezdte, az ágyék környéke után, finoman visszahúzta a fitymát és ott is áttörölte. Nem nézett rám közben. Nagyon koncentrált. Hiába, én vagyok neki az első! Talán épp ezért a fertőtlenítés hosszabb ideig és lassabban tartott, mint szokott. Azt nem lehet rá mondani, hogy nem alapos. Majd előkészítette a katétert, fertőtlenítette, bekente síkosítóval. Úgy, ahogy elméletben, a tankönyvekben le van írva. A maradék síkosítót a húgycsövembe nyomta. „Áááá. Nem, ezt biztos nem így tanították”, gondoltam, és próbáltam leküzdeni a kellemetlen érzést, amit ez a művelet okozott. Hirtelen kevésbé szerettem, amikor megállás és mindenféle pihenő nélkül elkezdte a beillesztést. Minden sóhajtással egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy a cső a helyére kerüljön. Ilyenkor a levegővétel sokat segít, tanították, és én megfogadtam. Mire a légzősorozatom végére értem, addigra már össze is csomagolt a nővérke. „Jó pihenést”, és oltotta a villanyt.

A mellettem ülő ágyon, közelebb a halálhoz, már tényleg nem számít, hogy mi történik idekint. A szomszéd az egészből mit sem vett észre. Vele már senki sem foglalkozik igazán, hozzám meg négy óránként járnak, hogy biztos életben maradjak. Nekik fontos. A fiam miatt, aki anyagi támogatást nem sajnálva életben próbál tartani. „Nem akarok árva lenni!”, mondta egyszer nekem. Nem tudja, hogy ő már sohasem lesz árva. Akkor is itt leszek, ha már nem lát. Egyszer rá fog jönni erre ő is. Én tudom. Addig meg fizet.

Álmomban épp a Balaton parton álltam a mólón, mint gyerekkoromban. Éreztem a víz illatát, amibe döglött ponty szaga keveredett, majd egyre nedvesebb lettem, épp úgy, mint mikor befelé lépdel az ember, hogy elérje az úszó mélységet. A parton viszont nincs víz! Kinyitottam a szemem és elkeseredve tapasztaltam, hogy az első próbálkozás nem volt sikeres. A katéter kicsúszott, én meg a hűsítő Balaton helyett a saját vizeletemben úszkálok. Egy idő után elmúlik a szégyenérzet. Megnyomtam a gombot.

Az éjszakás nővér dübörgő lépteit már a folyosó végéről hallottam. „Mi történt megint, bácsi?”, csapta fel a villanyt. „Nem tudta kivárni, hogy magamtól jöjjek, ugye?”

Aztán szentségelt egy sort, mikor meglátta, mi történt, azt mormogta maga elé, hogy ennek következményei lesznek, hogy ő bizony szól a főnővérnek, hogy milyen alkalmatlan kollégákat vesznek fel, nem ezért kapja ő a fizetést, hogy más helyett melózzon. És az egész kezdődött elölről.

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/16 - Barter Lilla (Magyar Dániel) képverse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Magyar Dániel, aki Barter Lilla álnéven is ír verset, most egy karácsonyi képverset hozott, benne olyan témát megjelenítve, ami most, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjához közel különösen aktuális. Kiváló munka, köszönjük és gratulálunk! 

(A képre kattintva a szöveg jobban olvasható)

Barter Lilla (Magyar Dániel)

Karácsony

Szépírói kurzus 2021/ősz/15 - Molnár Sára elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Molnár Sára azt a házi feladaot oldotta meg, hogy Pályi András Éltem című munkája nyomán írt novellát. Kiváló munka. Gratulálok!

Molnár Sára

Lidérc

 Pályi András nyomán

 Hajnalban a varjak keltenek fel, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác. Mindig a fenyőfára ülnek, meg az öreg kút kávájára. Álmomban is hallom a károgásukat, a varjak nem alszanak. Igaz, mostanában összefolyik a nappal, meg az éjszaka. Fel kellene kelni, Sári is mondja, mikor nagy ritkán meglátogat. Jön, szellőztet, söpröget, felmos, de nem tudom, minek, mert nálam aztán nincs kosz. Más volt, amikor még járkáltam ki a kertbe, és a cipőmön behoztam a sarat, de már nem nagyon megyek ki sehová, állat sincs, vendég ritkán jön. Nem is nyúlok semmihez, nem rendetlenítek, csak az ágyból nézegetem a holmijaimat. Szép a festett komód, sok pénzt megér, a csipkét rajta még anyám horgolta, a kelengyés láda régiség, abban tartom a menyasszonyi ruhám. A cserép fazekak, meg a csészék a sparhelt fölött igazi ritkaságok, ilyenek ma már nincsenek. A kissámlit az uram csinálta, a csíkos rongyszőnyeget meg én szőttem a két kezemmel. A Sárié lesz minden, nekem már nem kell semmi.

Folyton takarít, ez a mániája, undorodik a mocskomtól. Én soha nem szerettem takarítani. Hiába, hogy a nevelt lányom, úgy gondoskodik, mintha igazi lenne. Persze nem kérem ingyen, övé lesz a ház, meg a földek. Erőnek erejével levetkőztet, kimossa a ruháimat, engem meg beültet a dagasztóteknőbe, és tetőtől talpig lemosdat. Régen kenyeret dagasztottam benne, hat nagy kenyérre való tésztát, de már nem dagasztok, nem bírná a karom, meg a hátam. Úgy összementem, akkora lettem, mint hat kenyér. Nem akarok fürdeni, veszekszem Sárival, tiszta vagyok, mezőre sem járok, nem izzadok, csak heverészem, mint az urak. Azt mondja, szagom van, milyen szagom, hát öregszag, de ha megfürdet, akkor is öregszagom lesz. Nevet, azt mondja, olyan vagyok, mint egy makacs gyermek. Olyan hát, mert úgy is kezelsz, mint egy gyermeket, sziszegem, és ne dörzsöld a hátamat, mert fáj! Tiszta pendelyt ad rám, aztán a hokedlire ültet, míg új ágyneműt húz. Nemrég húztam, mégis lecseréli. Mutatja, hogy foltos, aztán az orromhoz tartja a lepedőt. Húgyszagú, de biztosan a macska pisilte le, mert felmászik az ágyba, ott alszik mellettem. Régebb be sem engedtem a házba, az uram nem tűrte, de most örülök, ha bejön, mert melegít, és legalább van kihez szólni.

Sári kinyitja a kelengyés ládát is, kiveszi belőle a menyasszonyi ruhát. Sikítva ejti vissza, azt mondja, beleállt a selyembe a moly, ki kell dobni, mert hanem ellepik a molyok a házat, megesznek mindent, és én csak ne rikácsoljak vele, mert nálam aztán minden olyan ócska, hogy ki lehetne hajítani az egész berendezést. Azt dobd ki, amit te vettél, te fattyú, hallom a saját varjú-hangomat, karcos és rekedtes, hogy lett ilyen, nem tudom, régen szép hangom volt, és elkezdem hajigálni Sárit az ekszcájggal. Egy villa eltalálja, a kezéből csöpög a vér. Szívtelen, kapzsi vénasszony vagyok, azt üvölti, egy szörnyeteg, és hogy nekem ő csak cselédnek kellett, soha nem is szerettem, a macskámmal jobban bánok, mint vele. Ő aztán nem jön ide többet, dögöljek csak meg, azzal bevágja az ajtót maga után. Ki szereti a mások kölykét? Senki. Nem tudtam szeretni, mert Isten elvette az enyémet. De etettem, felneveltem, és ő az örökösöm, azért elgondozhat.

Másnap Borosné jön a szomszédból, azt állítja, Sári bízta meg, és pénzt is ad neki azért, hogy bejárjon hozzám. Egy szavát sem hiszem el, Sári remélem nem olyan hülye, hogy egy ilyen jöttmentnek pénzt adjon. Tudom, miért jön, lopni. Minden mozdulatát figyelem, ahogy tüzet gyújt, vizet melegít, kirakja nekem az ételt, amit hozott, aztán ül a sparhelt mellett a sámlin, az én helyemen, és nézi, ahogy eszem. Rosszul főz Borosné, fanyar, savas minden. Kell bele cukor, hogy ne csípje a nyelvemet. Leveszi nekem a cukros dobozt a kredenc tetejéről, közben figyelem a kezét, mert ott van az uram borotvája mellette a ládikában, fáin svájci márka, jó pénzt adnának érte az ócskapiacon.

Kanalat nem talál a fiókban, nem csoda, a párnám alá dugtam az összeset. Anyámtól örököltem az ekszcájgot, nem fogom hagyni, hogy Borosné kilopkodja őket a fiókból. A kések, meg a villák is az ágyamban vannak, a nyugdíjam a szalmazsákban, a gyűrűim a varrógép-fiókban. Felhúzni nem tudom már őket, úgy megdagadtak az ujjaim. Sovány vagyok mindenhol, csak az kezem, meg a lábam dagadt és vörös, mint a véres hurka. A kristálypoharakat a kéménybe dugtam, anyám ezüsttálcája a szalmazsákom alatt van, ha befordulok a falhoz, érzem, hogy nyomja a széle a térdemet.

Borosnénak lóg a ruhája, szét van taposva a cipője, a haja is kócos, fésületlen, mintha nem is nő lenne, hanem egy csámpás madárijesztő. Fiatal még, de lompos, elhagyja magát. Bezzeg én csinos voltam, úgy állt rajtam a ruha, mintha rám öntötték volna. A hajamat kontyba kötöttem, gyöngyházfésűt raktam bele. A faluban nagyságos asszonynak szólítottak. Varrónőhöz jártam, és a cipésznél csináltattam elegáns lakkcipőt. Megfordultak utánam, mikor végigkopogtam benne a főutcán.

Rég volt az, Mariska néni, mondja Borosné, és pimaszul vigyorog, legszívesebben szembeköpném. Az öregség nem öröm. Semmi, de semmi nem maradt meg abból, aki voltam. A csontjaim meggörbültek, a hús leolvadt rólam, a hajam egészen eltűnt, olyan pihés lett a fejem, mint a napos csibéé.

Kanál nélkül eszem a levest, kiszürcsölöm a levét, majd kimarkolom a tányér aljáról a krumplit, és betömöm a számba. Borosné utálkozva néz, azt mondja, le kéne vágni a fekete karmaimat, ott vannak a vírusok alatta, félhetnék tőlük. Röhögök tele szájjal, ebben a korban már mitől féljek, a takarómra spriccel a leves.

Bandika haláláig tartott az életem, a többit nem számolom hozzá. Ha tudnám, visszaforgatnám az időt, és aztán nagyon vigyáznék, hogy azon az átkozott napon ne menjenek el sehová. Az uram ivott már, nem is akart menni, de muszáj volt, mert jött a vihar, és nekünk kint voltak a boglyák feltakarva a mezőn. Igazi ítéletidő lett, zúgott az erdő, morgott a föld, délután négykor egészen besötétedett. A szél felkapta, és elvitte a kassal együtt a csirkéimet. Rohantam ki a házból, de nem értem utol őket. A felhők sötét gomolyagba tömörültek, olyan volt, mintha a sátán kutyája ugatott volna onnan felülről. Szaladtam, hogy csukjam be az ablakot, de elkéstem. A vihar bevágta, az üveg kitörött, a lábam előtt csattantak szét az üvegszilánkok. Megvágtam a kezem, ömlött belőle a vér, de akkor észre sem vettem. Anyósomat néztem, ahogy egy szál pendelyben áll az udvaron, kócosan, leeresztett hajjal, mint egy lidérc, és a varjakat hessegeti az öreg fenyőfáról. Tudtam, hogy rosszat jelent mindkettő, a varjak is, meg a kitörött ablak is. Mire leértem a ház elé, ott volt a szekér, benne a halott Bandika.

Nem tudom, hol van a lakkcipő, talán a padláson porosodik, utoljára Bandika temetésén hordtam. Sárinak jó lenne, de finnyás, nem kell neki. Az uraméra később már nem kellett, mert nem mentem ki a temetőbe, elegem lett a temetésekből. Megszóltak érte, de kit érdekel. Minek bámuljanak, hogy lám-lám, a nagysága, idősebb volt, mégis túlélte az urát. Szálka vagyok én itt mindenki szemében, a városi tanítónő, aki elcsábította a fiatal gazdalegényt. Rég volt, mondjanak csak, amit akarnak. Nem kellett volna falura jönni, könnyebb életem lett volna városon, de már az is mindegy. Az uram ígért nekem fűt-fát, a csillagokat is lehozta volna az égről, én meg már benne voltam a korban. Az elején szépen éltünk, de anyósom, az a boszorkány egyfolytában szekált, leskelődött utánunk a szégyentelen. Az uram csak csodálkozott, miért nem engedem magamhoz, hát mert az anyja a kulcslyukon figyelt. Mikor aztán inni kezdett, akkor már kérdezés nélkül is rámfeküdt, mosdatlanul is, részegen, mint a disznó, ha akartam, ha nem.

Anyósom engem okolt a balesetért is, hogy én küldtem őket szénáért abban az ítéletidőben. Megbűnhődtem érte sokszorosan, a Fennvaló elvette az életem értelmét, és örökké kell élnem. Kemény lettem, nem tudtam szeretni többet senkit, miután elvette a fiamat. A lovak megvadultak a villámlástól, és bedöntötték a szekeret a kőomlásba. Bandika nem tudott időben leugrani róla. Mire az uram kiszabadította a kerekek közül, már nem lélegzett. A szekér derekába fektette szépen, aztán hazafelé véresre verte a lovakat. Utána ő sem élt sokáig, felemésztette a bánat, vagy a szesz, ki tudja. Csak anyósom maradt, és a marakodás, életre-halálra. Sárit akkor fogadtam örökbe, hogy ne legyek olyan egyedül. Tízéves volt, mint Bandika, amikor meghalt, és az árvaházból jött velem, ahol utoljára dolgoztam. Nem volt senkije, nagyon ragaszkodott hozzám, nekem meg kellett valaki a földekre, mert nem győztem egyedül a munkát.

Borosné nem jön, én meg nem kelek fel, nem eszem, nem iszom. Nem is vagyok már éhes, a szám összeragad, a gyomrom összeszűkül, nem fér bele semmi, nincsenek beleim, nincs testem, egy fing nem sok, annyi sem jön ki belőlem. Csak a fájást érzem, a hasamból jön, de ha nem mozdulok, elviselhető. Fekszem sokáig, nem tudom, meddig, az idő összefolyik, nem érdekel már, mikor van reggel, mikor este. Meghalni könnyű, csak várni kell sokáig mozdulatlanul. Félálomban hallom, hogy vihar készülődik, ítéletidő, ilyenkor mindig meghal valaki. A falusiak babonásak, úgy tartják, a legöregebb lesz a következő halott. Nálam öregebb nincs már a faluban, megfogyatkoztak az emberek körülöttem. Én is inkább csak vegetálok, nem élek.

Hajnalban a varjak keltenek megint, ellepték az udvart, fekete tőlük a csűr, meg a tornác. Ugyanez volt az uram halála napján is. Akkor először kívántam, bárcsak lenne kutyánk, akkor nem merészkednének ide. Egy varjú az ablakban ül, a fejemnél. Gonoszan néz, guvadt szemekkel. Sikítanék, de nincs hangom, csak valami rekedtes hörgés jön ki a torkomból. Dörömbölök az ablakon, hessegetem, de meg se rezzen, tudja, hogy nem kell félni tőlem. Akkor észreveszem Bandikát, az ágyam szélén ül, és engem bámul azzal a nagy kék szemével. Kér, hogy ne bántsam a madarat, szerette az állatokat nagyon. Hogy bántanám, életem, dehogy bántom, csak maradj itt, mennyit vártam, hogy hazagyere! Mosolyogva nyújtja felém a kezét, de közben távolodik, alig tudom már kivenni az arcát a sötétben. Vajon tényleg ő volt, vagy a szomszéd gyerek, a Béni?

Megint világos van, nyílik az ajtó, Sári jön, ezt is biztosan álmodom. Valakik felkapnak, visznek, hasogat a hátam, fáj a hasam, nem akarok menni, kapaszkodom az ágy támlájába, de nincs erőm, lefejtik a kezem, majd tűt szúrnak a jobb karomba, akkor megszűnik a fájdalom.

Mikor újra kinyitom a szemem, minden fehér, hunyorgok bele a neonfénybe. Sári azt mondja, kórházban vagyunk, le kell vetkőznöm egészen. Nem megy, fáj a karom, nem bírom lefejteni a lábamról a szorítóharisnyát. A nővérke ollóval vágja le, és a szemétbe dobja. Minek kell nekem itt mutogatni magam, nem értem. Jön az orvos, szigorú arcú, szemüveges, el nem mosolyodna semmi pénzért. Ha nem eszik és nem ürít, meghal, ennyit mond csak, aztán kimegy. Kit érdekel, én már közelebb vagyok a halottakhoz, mint az élőkhöz. A nővérke valami tálat hoz, azt mondja feküdjek hasra a vizsgálóágyon, alig tudok felmászni rá, nyilall a hasam, a lábaim ólomnehezek, szédülök. Alighogy lefekszem, szúró fájdalmat érzek az alsófelemben, csövet nyom bele, beöntés, mondja. Hát ezért jöttünk a puccos rendelőbe, hogy a seggembe vizet pumpáljanak? Felfújnak, mint egy lufit, szúr, feszít, mindjárt szétpukkanok, a szoba megtelik a jajgatásommal. Kiveszi a csövet, vécére kell mennem, de nem bírok felállni, tartani sem bírom, a nővérke villámgyorsan ágytálat tesz alám, ordítok, zubog a lé, nem merek odanézni. Istenem, rég esett valami ilyen jól, lehunyom a szemem, belélegzem a tömény szarszagot.

Ánzig, cvánzig, segged látszik, szalad ki a számon a megkönnyebbüléstől. Bandikának mondtam utoljára, mikor kicsi volt, emlékszem, hogy kacagott a drágaságom. De a kontyos nővérke nem nevet, hanem furcsán néz, a szemöldöke összeugrik. Nagyon fiatal, húszéves ha van, én a háború után voltam ennyi idős, és ugyanilyen csinos is, Istenem, milyen régen volt! Nem a magáé látszik, kisasszonyka, röhögök teli szájjal, mikor a tükörben megpillantom azt a lidércet. Éppen olyan, mint anyósom volt a legvégén: vézna, aszott csontváz, fogatlan szája nagy fekete lyuk. Nem én vagyok, én a csinos, feltűzött hajú nő vagyok, aki a lidérc mellett áll.

Nesze neked, lidérc, sikítom, és hozzávágom a papucsomat, amit Sári az előbb adott a kezembe. A tükör megreped.

 

 

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/14 - Goór Csaba elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Goór Csaba azt a házi feladaot oldotta meg, hogy csupa párbeszédből írt novellát. Gratulálok!

Goór Csaba

Sakk

 

- Ezt a vezércselt jól benézted, haver! – rikkant fel Új Jövevény.

- A fenébe! Na jó, feladom! – nyújtja a kezét savanyú képpel Öreg Róka – visszavágó?

- Háát…

- Na gyerünk már! De most legyen valami tétje is!

- Ne már! Ezzel a régi, sunyi taktikával állsz elő? Tudod jól, hogy napi egy partira vagyok hitelesítve, és abban agyon is vertelek, mint mindig. Nem fogadunk! – jelenti ki kissé emelt hangon Új Jövevény.

- Nyugi! Jól van, legyen az, hogy ha a másodikat is megnyered, akkor ma már nem játszunk többet, ha én nyerek, akkor lenyomunk még további tíz partit.

- Kipurcantam már az elsőtől. Szokatlan nekem ez a fejben játék.

- Másként mennek itt a dolgok. Majd belerázódsz.

- Egyébként is veled sakkoztam utoljára. Mikor is? Még egyetemista korunkban. Több mint ötven éve?!

- Inkább hatvan. Én sem játszottam azóta. Előtte sem senki mással, csak veled.

- Hány éve is vagy itt pontosan?

- Huszonhat. A vesém korán elfáradt.

- Hallottam róla, de csak évekkel később. Igazán sajnálom! Miután megtudtam, gyakran álmodtam veled azt, hogy véletlenül összefutunk valahol, és mondom neked, nem hiszek a híreszteléseknek és érzem, hogy nem halhattál meg. Ezen jót röhögünk, és végre megöleljük egymást. Aztán idétlen, bandzsa pofákat vágunk. Beszívott arccal, csücsörítve érthetetlen hülyeségeket makogunk egymásnak, úgy, mint régen.

- Na, toljuk a partit! Most én vagyok fehérrel – adja ki az ukázt Öreg Róka - ezt a megnyitást figyeld: prosztó b4!

- Nekem a tüdőm intett be. „Hogy is mondta, doktor úr? Béka vagy hal? Nem, uram, rák.” Nyikhajként jókat röhögtünk ezen a viccen. Pedig soha nem bagóztam. Biztosan az a jó néhány tődőgyuszi vágott haza. Ja, és majdnem megfeledkeztem arról, hogy teljesen meg is hülyültem. Micsoda képzavar! Csak most tűnik fel, hogy mintha eszemnél lennék! Emlékszem még a legvégére is.

- Itt mindenre és pontosan emlékszünk, még arra is, amire nem kéne. Te lépsz.

- Oké, takarítsunk kicsit a táblán! Lecsapom a futódat.

- Rossz döntés! A bástyád bánja.

- Au! Tényleg. Honnan tudtad, hogy jövök? Látsz innen mindent?

- Frászt! Reggelente átfutom a friss listát. Ha akad valaki, és ha úgy gondolom, érdemes, akkor megkeresem.

-  Te döntöd el, hogy kivel akarsz találkozni? Ezek szerint velem most akartál? Ez jólesik!

- Sáncolok a bal oldalon. Te jössz!

- Ideát is magad köré gyűjtötted a régi otthoni bandát?

- Sutyi és Tomi kivételével már mind itt vannak, de mindenki járja a maga útját.

- Nyitnom kéne a jobb szárnyat is! Futó f5. Mondtam már, hogy utálom az előjátékot? Zavaró ez a sok bábu a táblán. Annál jobban csak azt utáltam, ahogy abban a társaságban viselkedtél.

- Velük legalább lehetett nagyokat ökörködni. Te viszont túl szériözre vettél mindent.

- Bocs’, de az Áki meg a Bandi egyenesen tahók voltak. Oké, tudom, azért fogadtad be őket, hogy legyen, aki fizesse a cechet a kocsmában, de attól még a bunkó stílusukat nem kellett volna átvenned. Ráadásul tőlem lopott dumákkal tetszelegtél előttük.

- Valamit valamiért. Ütöm a prosztót g5-ről.

- Azt a másik énedet szerettem, amit akkor mutattál, amikor ketten voltunk. Mennyire vágytam azokra a ritka alkalmakra! Amikor a „főnök” egyedül az enyém. Emlékszel, amikor szakítottam Annával, pontosabban ő kirúgott, és nálatok sírtam el a bánatomat? Egész hajnalig.

- Nem rémlik. Lépjél!  

- Kár! Futó c4. Arra csak emlékszel, hogy lenyúltad tőlem Katát?

- Én legalább megdugtam. Te meg csak álmodoztál róla.

- Te meg szemét módon viselkedtél a csajokkal. „Mert, hogy ők is ugyanolyan büdöset finganak!” Genyaság!   

- Tudom. Te meg mindig is élhetetlen voltál és irigykedtél rám.

- Ezért most jól kinyírom a bástyádat.

- Soha ne játssz dühből! Ló a3-ra ugrik és véres bosszúhadjáratba kezd.

- Ha én akarok megkeresni itt valakit?

- Kérvényt adsz be a Nyilvántartó Hivatalba.

- Ne má, ez komoly? Ide is kell hivatal?

- Persze. Ahova mi tartozunk, arról a zsidók azt állítják, ők hozták létre maguknak, aztán a rómaiak kiterjesztették az egész birodalomra. Prosztót ütöm e5-ről. Később az arabok rázták gatyába a rendszert az igazhitűek számára, de megtartották a zsidó és keresztény vallásúakat is.

- Akkor mi, ateisták hogyan kerülhettünk ide?

- Ez már az angolok alatt sem volt szempont, és főleg nem az a komcsiknál, mert hogy ők viszik most a hivatalt. Amúgy mindenki elégedett velük, mert könnyű őket korrumpálni.

- Egyáltalán mi ez a hely, ahova most megérkeztem?

- Jogos a kérdés, de passz. Csak azt tudom, mi az, ami más itt.

- Például?

- Nincs az a sok macera a testeddel. Többé nem fáj semmid, soha nem vagy sem éhes, sem szomjas. Nem pisálsz az ágyba és nem okádsz a piától.

- Hm, nem rossz!

- De nem nyalhatod ki a tányért a csirkepaprikás után és nem öblítheted le szekszárdi kadarkával. Ja, és nem szexelsz.

- Pfff. Meló?

- Nyista.

- Akkor mit csinálunk itt egyáltalán?

- Látod, sakkozunk.

- Vicces! Komolyan kérdem.

- Várunk.

- Az nem tevékenység és nem cselekvés.

- Ezek a fogalmak itt nem értelmezhetőek. Mondtam már, hogy várunk.

- Ugyanúgy hiába, mint ahogy én vártam hosszú éveken át arra, hogy egyszer csak jelentkezel? Azzal, hogy „itt vagyok te fafejű, hívd már meg ezt a másik fafejűt egy pofa sörre!” Miért van az, hogy egy másik f-fel kezdődő durva szóra gondoltam és mégis a „fafejű” jött ki a számon?

- Itt nem használunk csúnya szavakat. Te sem kerestél engem.

- Neked kellett volna lépned! Megsértettél! – csattan fel Új Jövevény.

- Szerintem te sértettél meg engem.

- Még hogy én? Ígéreted ellenére te nem jöttél el az esküvőnkre. Szó nélkül eltűntél jó hosszú időre, mert valami zavaros ügybe keveredtél, és utána is csak kínos magyarázkodásra futotta. És még te kérted ki magadnak, hogy mit faggatózom. Az exem is azon bukott ki, végleg és annyira, hogy azután folyton hergelt ellened.  Vagy valami mástól bántódott meg ő urasága érzékeny lelke?

- Ne firtassuk! Most már semmi jelentősége.    

- Jó, akkor térjünk vissza a jelenbe, vagy tudom is én hova! Másképp teszem fel a kérdést: mire vársz és mi jár közben a fejedben?

- Arra, hogy majd csak megfejtem, hol is vagyok és mire való ez az egész. Próbálok a szépre emlékezni, de hiába, leginkább a ballépéseimen rágódom.

- Te vagy csak ilyen mazochista, vagy mindenki így van ezzel?

- Vannak olyanok is, aki kívülről várják a választ.

- Kitől?

- A hívők a papjaiknál kuncsorognak közbenjárásért, hogy végre bejuthassanak a beígért mennyországukba vagy paradicsomjukba, ízlésük szerint.

- Mi erre a válasz?

- A szokásos: várj türelemmel a végítéletre, addig is imádkozzál és bánjad a bűneidet!

- És a nem hívők?

- Legújabb trendi náluk udvarolni a hivatalnál, hogy bejuthassanak a VIP területre, mert meg vannak győződve arról, hogy kell lennie olyannak. A komcsik ezzel marketingelik magukat. Elég sikeresen.

- Mivel etetik a kuncsaftokat?

- Politikai fejtágítókra kötelezik őket, amiből időnként tesztet íratnak velük. Nem tudok olyanról, aki valaha is átjutott volna. Mindig újabb és még újabb vizsgákat eszelnek ki, és gyakran átírják a történelmet.

- Miért csinálják ezt a komcsik?

- Pusztán az élvezetért, hogy hatalmuk van mások felett. Sakk.

- Nocsak! Elég átlátszó húzás. Kivédve, sőt ellentámadás! Szerényen megjegyezzem: huszonnégy év után én voltam az, aki vettem a fáradságot és kiderítettem a koordinátáidat. Addig vártam rád, hiába. Közben persze gürizés, gyerekek, tudod jól te is. Mire ezekből kilábaltam, addigra mindenki kikopott mellőlem. Az exem is eltűnt az életemből, és ő sem tudta többé lefogni a kezemet. Akkor kezdtem érezni, hogy hiányzol.

- Nincs itt semmiféle ellentámadás! Megint sakk – töri meg a csendet Öreg Róka hosszas hallgatás után – mit gondolsz én miért csaptam most le rád?

Új Jövevény továbbra is némán, feszült arccal mered a távolba, majd megrezzen és gúnyos hangon szólal meg.

- Ezt most te is dühből lépted. Lóval ütöm a futódat. Köszi, hogy a második esküvőmre már méltóztattál elfáradni! Hú, de szívesen belemásztam volna a képedbe, amikor ott flegmán csak annyit voltál képes odabökni: „most már tudod, hol keress”, és leléptél.

- Nincs értelme tovább nyüglődni ezzel az állással. Felajánlom a döntetlent – nyújtja a kezét Öreg Róka.

- Oké, elfogadom, de erre az esetre nem állapodtunk meg. Mi legyen?

- Nem bánom, ha most abbahagyjuk. Kifárasztottál a faggatózásoddal meg a csacsogásoddal. Amúgy nincs más választásod: sakkozni fogunk. Rogyásig, partit parti hátán.

- Közben te továbbra is csak tőmondatokban és fapofával válaszolgatsz, amire éppen kedved tartja? Nem nagy élvezet így társalogni!

- Nyugi, felfoghatatlanul sok időnk lesz átbeszélni a dolgainkat. Nincs többé sem jelenünk, sem jövőnk, csak a múltunk. Módszeresen fogunk vájkálni a saját és a másik sebeiben. Az új jövevények ezt még nem látják, türelmetlenek és rögtön el akarják lőni az összes puskaport.

- Te is teszel fel majd kérdéseket?

- Igen. Már mondtam: itt mindenre és pontosan emlékezünk. Csakhogy neked ehhez még kell egy kis tisztulási idő. Miután az letelt, egészen más kérdéseket teszel fel majd nekem is, de főleg magadnak. És előtte háromszor megrágod, mert addigra rájössz, hogy a válaszaidban képtelen leszel sumákolni. Akkor majd nem csak rajtam kéred számon, hogy miért múlt ki a barátságunk, és miért csak most ültünk le újra sakkozni, amikor már semminek nincsen tétje.

- Te tudod, hogy megy ez itt. Csak győzzem kivárni! Azért engedj meg még egy utolsó „tisztátalan” kérdést, drága barátom! Tudod-e, mi volt a legnagyobb szemétség tőled? Meg is válaszolom helyetted: az, hogy még akkor sem voltál képes felemelni azt a kibaszott telefont, amikor már tudtad, hogy hamarosan elpatkolsz. Még hogy nem használunk csúnya szavakat!

Pilisborosjenő, 2021. november 10.

Szépírói kurzus 2021/ősz/13 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva nem kisebb feladatot oldott meg, mint azt, hogy Parti Nagy Lajos Szívlapát című versének hatására megírta a saját változatát arra a témára, mit is jelent ez a szó: Haza. Tökéletes mű született, nagyon gratulálok!

Hajnal Éva
Haz át 
Parti Nagy Lajosnak
 
Miként de szép, az este jött, ment,
esőillat és jázminok,
kószál a magamfajta jöttment,
a Duna foly, én áthidok.
A Duna foly, haz át- meg átjár,
a rakpartlépcsőn enyhe fény:
a rím kedvéért több a vártnál.
Kész költemény a dinnyehéj.
 
Teátrum ez: jó rum teával,
mit istenuccse, szeretek,
hol katarz is jön s jönnek párban
dics hősök, és hőstelenek.
Hol hömpölygél sok énvalóság,
mi szívben izzik, mind igaz,
mi árad, éget, küzd ez órán,
titá, titá, és táti az.
 
Böktrollok lám, sok puha-hasmók,
pök hendikep e szombat-ék.
A parti nagy, cikk áznak vadszók,
csak állok itt és törmelék.                               
Csak állok itt és dudorászok,
eső szitál, nehéz kabát,
a verscsengőt most nem találom,
viszi a víz az éjszak át.