A Műhely arra vállalkozik, hogy olyanok számára tart kurzusokat, akik a szépírással a későbbiekben professzionális szinten akarnak foglalkozni. A kurzusra a felhívás itt olvasható.
A második írásgyakorlat témája az úgynevezett "nemváltás" volt. Vagyis az volt a feladat, hogy a szerzők egyes szám első személyben írjanak, de az, akinek a nevében beszélnek, ellenkező nemű legyen, mint ő maguk.
A felolvasott írások közül a legjobbat, Varga Lilla munkáját közlöm itt.
Varga Lilla
Cigarettafüst
Éjfélt
kongat a templom harangja, mire tűnődve felnézek a sötétbe vesző toronyra.
Minden olyan kihalt, üres. Szeretem ilyenkor a várost. Az éjszaka, a
gondolataim és én...
Fekete
épületek, végtelennek tetsző utak és a halk, épphogy csepergő eső. Tökéletes.
Egy
magányos fa alatt állok törzsének dőlve, egy szál cigarettával játszva ujjaim
között.
A
buszmegállóban is csupán egy ember vár rajtam kívül, csak sötét sziluettjét
látom, és míg ki nem lépett az egyik lámpa halványan remegő fényébe, nem tudtam
volna megmondani, nő-e vagy férfi. De már látom, hogy nő. Határozottan nő.
Lustán végigjáratom rajta a tekintetem. Nem túl magas sarkú cipő, rövid, de nem
kihívóan rövid szoknya, épp valamit sejtető dekoltázs. Mindez vörösben és
feketében. Felvonom a szemöldököm, megfog ez a finom, mégis érezhető erotika.
Halk
kattanás, arcát eltakarja előre hulló haja, cigaretta parázslik fel ujjai közt.
Mélyen beszívja a füstöt, majd lassan a tinta fekete ég felé fújja. Rám néz.
Egy pillanatra megmerevedik a kép, mint egy fekete-fehér film kockája a kopott
vásznon. Halkan felnevetek és ez a színpadiasság ezer darabra törik.
Odamegyek
hozzá, tüzet kérek. Egy pillanatra magukba rántanak azok a nagyon zöld szemek,
persze csak mosolygok a tükörből jól ismert gúnyos mosolyommal. Zavarodottságot
látok átvillanni a tekintetén. Jólesően tüdőzöm le a füstöt, már órák óta nem
gyújtottam rá.
Sápadt
ujjaival élénkvörös ajkához emeli a cigit, halvány lenyomatot hagyva rajta. A
lámpafényben megcsillannak haján az esőcseppek.
- Meg
fog ázni. – Mondom, miközben hanyagul az út felé biccentek. – Még vagy egy órát
várhatunk a buszra. Tudok itt nem messze egy helyet...
Kicsit
hezitál, de a szeme csillog, miközben aprót bólint. Beülünk a kocsmába az egyik
ablak mellé, ahonnan rálátni a megállóra. Jólesik a meleg, az ismerős zajok
hangja, a fa asztal kemény lapja a tenyerem alatt. Rendelek egy üveg száraz
vöröset. Ő félig háttal ül le az ablaknak, keresztbe teszi a lábát az asztal
mellett és lesimítja a szoknyáját. Túl lassú, túl finom ez a mozdulat. Magamban
elmosolyodom és kényelmesen hátradőlök. Lényegtelen, felszínes dolgokról
beszélgetünk. Néha szégyenlősen lesüti a szemét, kerüli a tekintetem, de mikor
rám néz... Ahogy rám néz abban semmi ártatlan nincs.
Tetszik
ez a játék. Tudom, hogy kiismerem, mire kilépünk majd az ajtón, de ez minél
tovább tart, annál érdekesebb. A szavai nem számítanak. Nem számít, mit mond,
hazudik-e vagy őszinte. A mozdulatai, az arca mindent elárul.
Megtöltöm
kiürült poharát, közben végigsimítok a kezén. Ő szemét lesütve hátrahúzódik,
kezét az ölébe ejti, lábai eltűnnek az asztal alatt. Kicsit összeszorítom a
szám, de tudom, hogy ő ebből semmit nem vesz észre. Aztán hirtelen érzem, ahogy
lábamhoz simul a combja. Megrándul a szám, miközben elfojtok egy gúnyos
mosolyt. Szinte meztelen bőre forró nyomot hagy farmeremen. Keze még mindig az
ölében, de már tekintete az enyémet keresi.
Talán
azt hiszi, nem ismerem ezt a fajta játékot. Pedig mennyire, hogy ismerem.
Nézem, ahogy beszél. Ha nevet, apró fogaival kicsit beharapja a szája szélét,
fürge nyelvével megnyalja duzzadt ajkát. Kezével a hajába túr, miközben
hátrarázza, hófehér nyaka ívben megfeszül. Tekintetem lejjebb siklik, követi a
ruha alatt eltűnő mellek vonalát. Elképzelem, ahogy finoman beleharapok a puha
húsba, nyelvem útján halk sóhaj szakad fel a félig nyílt ajkak közül. Ezt
imádom. Imádom, hogy a kezeim közt tartott nővel úgy játszom, ahogy akarok.
Minden apró, akár gyengéd, akár durva mozdulattal mind nagyobb és nagyobb
hatalmam lesz felette.
- Pár
perc és jön a busz. – Néz ki az ablakon, mire felriadok gondolataimból.
Bólintok, fizetek a pultnál, kinyitom előtte az ajtót és nézem, ahogy csípőjét
lágyan riszálva, felemelt fejjel előre megy. Megcsóválom a fejem. Mit hisz?
Talán, hogy beveszem ezt a színjátékot a szemérmes, finom nőről? Nem játszotta
elég jól a szerepet.
A
buszmegállóban megint csak ketten vagyunk. Arról beszél, hogy jöhetne már a
busz, hogy nem szeret késő éjszaka egyedül lenni az utcán és mennyire örül,
hogy ilyen jól elütöttük ezt az egy órát. Én a fának dőlve állok, ő előttem
sétálgat, többször kinéz az útra, miközben aprólékosan megigazítja a ruháját,
végigsimítva a testén.
Mellé
lépek, magamhoz húzom, zongorabillentyűkhöz szokott ujjaimmal végigsimítok az
arcán és megcsókolom. Ő ellök magától, felháborodott szavakat vág hozzám, de
közben szemében lángol a szenvedély, a vágy, hogy tegyem meg újra, ne engedjem
el.
Durván
magamhoz rántom és nem engedem el. Egy kicsit még küzd, de végül ellazul, ajkai
szétnyílnak, hozzám simul olyan adakozóan, ami keserű ízt hagy maga után.
Eltolom magamtól. Ismerem ezt az unott, lenéző arckifejezést, amivel lenézek
rá. Zavartan viszonozza pillantásomat, lehullt a maszk, már nem több, mint ami
valójában. Ostoba és kiszámítható. Unalmas. Nem mondok semmit, csak hátat
fordítok neki, és elindulok a végtelennek tetsző úton.
2013.
09. 28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése