Szépírói kurzus 2018/ősz/3 Borka Mária Anna elbeszélése

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot oldotta meg nagyszerűen, hogy Örkény nyomán "egypercest" írjon. Munkája különös hangulatú, mindannyiunknak tetszett. Itt közlöm. 

Borka Mária Anna

Találkozás

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta a lány a kis földalattin utazva. Leszállt, a lépcsőn haladt felfelé.

– Elkísérhetem? – kérdezte egy férfihang. A lány nem nézett a hang irányába, hisz’ a kérdés valószínűleg nem neki szólt.

– Elkísérhetem? – hallotta a lány újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett. Rádöbbent, neki szól.

– Nem – volt a halk, de határozott válasz.

– Én is pont arra megyek, mint Kiskegyed. Ketten szórakoztatóbb haladni az úton – mondta a férfi.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. Ismerősnek tűnt.

– Ki lehet? – elmélkedett magában. –  Majd kiderül. Szimpatikus az biztos.

– Ahogy megláttam a földalattin, nem tudtam a szememet levenni Kegyedről. A varázslat még mindig tart!  

– Varázslat? Jó a meghatározás, nálam is elkezdődött – szólt a lány és elpirult. – Mit fog szólni mindehhez az anyám, ha megtudja! – futott át az agyán.

– Nem szoktam így, ilyen módon – hallotta a magyarázkodást, de a szavaknak nem volt már jelentőségük.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Ketten indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta a lány.

*

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállunk az Operánál, kicsit sétálunk – gondolta az asszony. A kis földalattin utaztak. Leszálltak. A kislánya kezét fogva haladt a lépcsőn felfelé. Mögötte a kisfia kezét fogva a férje lépkedett.

– Elkísérhetem? – kérdezte a férfihang.

Elmosolyodott. Nem nézett a hang irányába, pedig tudta a kérdés neki szól.

– Elkísérhetem? – hallotta újra. A kérdés közvetlen mellőle érkezett.

– Rendben – hallotta a saját hangját. Ránézett a mellette lépkedő férfira. – Négyesben szórakoztatóbb haladni az úton.

– Nálam a varázslat még mindig tart! – ölelte magához a feleségét a férfi.

– Nálam is – mosolygott az asszony.

Tekintetük összekapcsolódott, megfogták egymás kezét. Négyen indultak tovább.

– Beülünk a cukrászdába? – kérdezte a férfi.

– Igen! Igen! – kiabálták a gyerekek.

– Igen – válaszolta az asszony.

*

    

Napsütötte tavaszi vasárnap délután.

– Leszállok az Operánál, kicsit sétálok – gondolta. Leszállt.  Megigazította fekete kalapját a lépcsőn felfelé haladva. Egyedül lépkedett lassan a cukrászda felé. Zsebébe dugott kezében egy kis gesztenyét melengetett. Izgatott volt. Emlékezetes nap volt a mai. A temetőből jött. Rendbe tette a sírt, és beszélgetett a férjével. Elmesélte, mi történt, amióta utoljára nála járt. Majd szégyenlősen, halkan megszólalt: 

– Emlékszel a kis földalattira? – kérdezte a sír melletti kis padon ülve – Ma 60 éve. Elmegyek a cukrászdába. Elkísérsz?

A kérdésre, tudta, már öt éve csak a csend válaszol. Indulni készült. Koppanást hallott.  Megfordult. A síron egy gesztenye volt.

– Rendben – mondta megkönnyebbülten.

A cukrászdában az asztalra tette a gesztenyét.

– Elkísértél, most is – simogatta meg ráncos kezével a kis gesztenyét. –  Tudom, hogy tudod: „Nálam a varázslat még mindig tart.”