A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Galicz Kamilla azt a feladatot oldotta meg kiválóan, hogy Ovidius Átváltozások című klasszikus művének nyomán írt furcsa szerelmi történetet. Kiváló munkáját örömmel közlöm.
Galicz
Kamilla
A balerina
Ott
állt a szoba közepén – de bárcsak ne egyhelyben illegette volna formás
lábfejét, hanem viharos sebességgel pöröghetett volna, ahogy minden igazi
balerina teszi. Karját oly kecsesen beállították, hogy még egy egyiptomi
hastáncosnő is megirigyelte volna a belőle sugárzó, sokatmondó eleganciát – ám
ez vajmi keveset segített az ő mozdulatlanságán. Tekintetét sértett
alsóbbrendűségének tudatában előre szegezte, attól a kikezdhetetlen
meggyőződéstől vezérelve, hogy bár a legesetlenebb kamaszlány is nála ügyesebben
forog az első balettórán, mégis ő a legkiválóbb mind közül.
Az
emberek minden égtájról özönlöttek nap nap után, s megcsodálták ártatlan
üdeségét, amellyel elárasztotta a tágas termet, felvidítva annak örökös
bérlőit: Balzac és a calais-i polgárok kicsinyített mását, a hatalmas
gondolkodó torzóját, s atyjuk kezdeti szárnypróbálgatásainak többi, kevésbé
sikeres produktumait. Vegyes érzelmekkel viszonyult a látogatókhoz: az
idősebbeket kedvelte szerény érdeklődésük miatt, a gyerekek ugyanakkor roppant
mód bosszantották heves kétbalkezességükkel és meggondolatlan beszédükkel, a
gazdagokat lenézte tettetett műértésükért, a messziről érkezőket pedig az őrá
irányuló kíváncsiság viszonzásával szemlélte. Kiket kedvelt leginkább? Azokat a
magányos lelkeket, akik következetes rendszerességgel bukkantak fel újra és
újra, mintha a gyűjtemény választ adhatna életük nagy kérdéseire, vagy csak a
mester iránti rajongás vezette őket, végül is, mindegy is, a balerina magában
vidáman üdvözölte valamennyiüket, amikor felbukkantak a fárasztó
emberkavalkádban.
Különösen
egy bolygó lélek keltette fel érdeklődését: a férfi a negyvenes évei elején
járhatott, barna szeme nyugodt intelligenciát sugárzott, kiállásával nem tűnt
ki ugyan a többiek közül, de az egész lénye stabilitást árasztott magából, amely
az örökké hullámzó óceán változatlan mélységének, s nem egy mozdulatlan élet
posványos vizének tetszett. A táncoslány azonban már az első alkalommal
felfigyelt a mélyülő arcvonásokban megbúvó szomorúságra, s mivel a férfi mindig
– kéthetente szerda délután négy és öt óra között – egymagában érkezett, némasága
miatt csak találgathatta a mélabú okát. Jobb híján azzal múlatta végtelen
idejét, hogy lehetetlenél lehetetlenebb élettörténeteket épített fel egy
elsuhanó tekintetből, tétova téblábolásból, bizonytalan kézmozdulatból, esetlen
megfordulásból.
Néhány
látogatás elteltével azon kapta magát, hogy nyugtalanítóan sokat gondol a
férfira, várja a szerda délutánokat, hétfőn már dobog a bronz szíve, kedden
mozgásba lendülne egész teste, szerdán kitörne az örök kárhozatból és
körbetáncolná a férfit, csütörtökön boldogan repkedne a múzeumkert muskátlijai
között, pénteken elalélna egy kerti padon, majd szombaton észbe kap, s
búskomoran visszaballag a kijelölt üvegbörtönbe, vasárnap pedig csak túlél,
kötelező pihenőre ítélve, mint a hús-vér emberek. A balerina megijedt magától,
hát ezek lennének az emberi érzelmek, s én képes vagyok rájuk, visszhangzottak
üres testében a kérdések, köztük a leggyakoribb és legfélelmetesebb, ez már
örökre így marad? Hisz hiába is próbált volna arcvonásain változtatni, netán
megszólalni, örökös mozdulatlanságra és hallgatásra született.
A
férfi tekintete azonban szintén megakadt rajta, s ahogy teltek-múltak az
alkalmak, egyre több időt vesztegelt abban a teremben, ahol a táncoslányt
kiállították. Nem tudta volna megmondani, mi vonzza a törékeny és fiatal
teremtéshez, de melegséget érzett, amikor szemlélte a kecses alakot, s
önkéntelenül is el-elmosolyodott. Feltűnt ez a múzeumi dolgozóknak is, akik
jólelkű érdeklődéssel követték a visszatérők megszokott útvonalát. A férfi a
munkahelyi beszélgetések gyakori tárgya lett, magára vonva az igazgatóság
kíváncsiságát is, amely előbb szerencsétlen tolvajt látott benne, majd egy
szánalomra méltó lélekként könyvelte el.
A
nappalok hosszabbodtak, majd rövidültek, a két magányos lélek szólótánca
folytatódott, mígnem a múzeum élére új vezető került, akinek meggondolatlan
lépései visszafordíthatatlannak tűnő anyagi veszteséget okoztak. A csőd szélére
jutott múzeumban egy szomorú kedden kihirdettetett, mely szobrok eladása vált
lehetségessé. A balerina is szerepelt a listán, amelyet sosem láthatott, de
jobb is így, mert szégyenében messze hajította volna a cipellőjét, ha meglátta
volna, mily kevésre becsülte őt a vezetőség. Az évek óta gyűjtögető férfi
azonban csak erre várt, és a kikiáltási ár tízszeresét ajánlotta a
szobrocskáért, hiába tiltakozott maga az igazgató is, mondván, nem ér annyit az
a fércmunka, a vevő hajthatatlannak bizonyult. Így történt, hogy egy áprilisi
szerda délután, valamikor négy és öt óra között a balerina kedvese karjában
elhagyta örökösnek hitt celláját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése