Szépírói kurzus 2017 tavasz/8 - Lakatos Szilárd elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Lakatos Szilárd Salinger híres elbeszélése nyomán írt egy novellát. Jól sikerült. Itt közlöm. 

Lakatos Szilárd 

– Salinger: Ilyenkor Harap a Banánhal c. novella mintájára

Pihenés

Katalin nagyot sóhajtva rogyott le a nappali fő ékkövét jelentő barna bőrkanapéra. Kinyújtóztatta elmacskásodott lábait, és hagyta, hogy a fáradtság szép lassan hatalmába kerítse. Most nem bánta az ólmos végtagokat, a jól ismert fájdalom felbukkanását a deréktáji csigolyákban. Az egész napot az unkáival tölthette, és ez kárpótolta a fizikai megpróbáltatásokért. Felkapcsolta a sarokban álló olvasólámpát, majd kiválasztott egy magazint a dohányzóasztal alján heverő újság halomból.

-                     Könnyen elaludtak? – kérdezte Tibor, a férje, aki mellette ült, és egy regényt olvasott éppen.

-                     Persze, elfáradtak az egész napos szaladgálásban – válaszolta Katalin.

-                     Fruzsika egyre ügyesebb. Láttad milyen szépen rollerezik? Pedig még csak 4 éves a Drágám.

-                     Bizony, bár Dávidka sem volt ügyetlen tavaly ilyenkor. Azt hiszem nyáron kapta ő is a piros rollerét, mint Fruzsi. Emlékszel, hogy egész nap csak körbe-körbe hajtott a garázs előtt? Fruzsi meg csak üldözte a kis, lábbal hajtott motorjával?

-                     Emlékszem – mondta Tibor, és az ölébe ejtette a könyvet, majd kihúzta magát.  – Milyen nagyok már! Hihetetlen, hogy megy az idő!.. Zolival beszéltél ma? Hívott?

-                     Ma nem. Még tegnap. Csak röviden. Tudod milyen. Gyorsan elhadarja, hogy minden rendben, utána meg úgy kell kiszedni belőle mindent.

-                     Oké, de nem mondta, hogy hogy van, hogy érzik magukat? – kérdezte Tibor.

-                     Azt mondta, hogy rendben odaértek a szállodába, volt egy kis probléma a szobával. Nem azt kapták, amit foglaltak, de végül felajánlottak nekik egy nagyobbat. Úgyhogy végül is jól jártak. – válaszolta Katalin.

-                     A feje nem fáj? Nem kérdezted? Nem mondta?

-                     Nem.

-                     Nem mondta, vagy nem kérdezted?

-                     Nem mondta.

-                     Remélem, jól van ez a gyerek! Aggódom, ahogy mostanában viselkedik, meg amit  Sára is mesélt múltkor…Szerinted elmegy a kezelésre? Azt hallottam a Kávás nagyon jó – mondta Tibor.

-                     El fog menni. Már csak a gyerekek miatt is. – válaszolta határozottan Katalin, egyben magát is nyugtatva.

-                     Úgy legyen – felelte, Tibor és újra a regénybe temetkezett.

2.

Sára felfrissülve lépett ki a zuhany alól. Zolival egész délután a szálloda wellness részlegében pihentek. Élvezték, hogy nem kell egy 4, és egy 5 éves energiagombóc után szaladgálni, és rejtett aggodalommal lesni minden lépésüket. Már régóta tervezték ezt a közös, gyerekek nélküli hétvégét, amit most végre sikerült megvalósítaniuk. Törülközőbe csavarta nedves haját, és fehér fürdőköntösében bemasírozott a szobába. Vizes lábnyomok vezettek a hatalmas ágyig, ahol magát hanyatt vetve lehuppant a széles, sárga lepedővel borított matracra. Hosszan nyújtózott, majd a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a szemközti falra szerelt tv-t. Egyedül volt. Férje még lent maradt szaunázni. Ráérősen kapcsolgatta a csatornákat, senki, és semmi nem sürgette. Egy főzős műsornál ragadt le végül, a séf mozdulatait nézte, aki lelkesen gesztikulálva egy báránysültet készített. A kamera ráközelített a szép, pirosra sült, nagy hús szeletekre, amelyek már csak a tálalásra vártak a serpenyőben. Sára nagyot nyelt, orrában szinte érezte a friss báránysült illatát. Gyomra hangosan korgott egyet. A több órás wellness programmal nem csak a feszültséget égette ki testéből, de az energiát is.  Az éjjeli szekrényen heverő mobiltelefon kijelzőjére pillantott. Még két óra volt vacsoráig. Felpattant az ágyból, és a minibárhoz lépett. Rövid keresgélés után egy üveg pezsgőt, és egy zacskó sós mogyorót vett magához. Gyorsan kibontotta őket. Nagyot kortyolt az italból. A pattogó buborékok csiklandozták nyelvét. Élvezte a hideget, az édes ízt, majd kisvártatva bekapott pár szem mogyorót is. Pár pillanattal később megszólalt a mobilja. „Zita” – olvasta a kijelzőn világító szöveget. Lehalkította a tv-t, és gyorsan felvette a készüléket.

-                     Na Hello! – szólt bele vidáman. - Mi újság?

-                     Szia! Ezt én kérdezem tőled! Minden ok? Rendben leértetek a szállodába?

-                     Le persze, volt egy kis kavarás a recepción, nem azt a szobát kaptuk, amit foglaltuk, de most már minden ok.

-                     Na! Mi történt? Mesélj!

-                     Képzeld, elkeverték a foglalásunkat, cserébe felajánlottak egy dupla akkora szobát, ráadásul nem az első emeleten, hanem a harmadikon, ami közvetlenül az erdőre néz. Ha láttad volna a recepciós szabadkozó tekintetét, meg, ahogy magyarázkodik. Vagy ötször bocsánatot kért. A végén már megsajnáltam szegény fiatal srácot.

-                     Képzelem. Gondolom szép lehet a szoba. Na, és az ágyat felavattátok már? 

-                     Jajj, ne máár! Rögtön ez jut eszedbe?

-                     Hülyéskedsz? Ha végre kettesben lehetek a párommal, egy idilli helyen? Mikor máskor?

-                     Nem. Erre még nem került sor. Majd este…gondolom.

-                     Oké, csak vicceltem…És milyen a szálloda? Körülnéztetek már?

-                     Eddig csak a Wellnessben, egész délután ott voltunk. Zoli még most is ott ejtőzik. Jó! Nincsenek sokan, van 3 medencéjük, meg vagy öt fajta, különböző szaunájuk. Holnapra már masszázsra is bejelentkeztem.

-                     Milyenre?

-                     Egy Shi-Zen masszázsra.

-                     Az meg milyen?

-                     Állítólag jó, bekenik az egész tested mindenféle olajjal, és finoman belemasszírozzák a bőrödbe, meg bizonyos pontokon nyomkodják az izmokat is. Akkupressziós pontokon, ahogy olvastam. Stressz oldó hatású. Totál ellazulsz tőle, talán még el is alszol.  Kíváncsi vagyok.

-                     Remélem férfi a masszőr! Tudod, egy határozott, erős kéz, ami finoman simogatja az olajos bőrödet…Folytassam? Szinte látom magam előtt.

-                     Na, úgy hallom ma nagyon be vagy indulva…Esetleg, kérd meg az Istit, hogy este masszírozzon meg.

-                     Az Isti? Inkább beül a tv elé egy sörrel, maximum a poharat masszírozza, de nem engem.

-                     Akkor menjetek el ti is valahova, kettesben.  Majd elmesélem, hogy milyen volt a masszázs. Egyébként nem tudom ki a masszőr. Gondolom férfi, de nem kérdeztem.

-                     A stressz oldás most rád is fér. Erről jut eszembe, Zolival mi van, hogy vagytok?

-                     Most jól van. A feje állítólag nem fáj. Megszűntek a dühkitörések is. Jövő héten elmegy egy pszichológushoz. Ultimátumoz adtam neki, ha nem teszi, elköltözök a gyerekekkel. – válaszolta Sára, miközben komoran maga elé nézett.

-                     Ennyire durva a helyzet?

-                     Ennyire. Még nem meséltem neked a legutóbbi sztorit. Igazság szerint nem is akartam, de, kíváncsi vagyok, te mit gondolsz róla. – mondta Sára, és nagyot sóhajtva belefogott a történetbe – Képzeld két hete majdnem összeverekedett a Duna Plázában az egyik biztonsági őrrel.

-                     Micsoda? Miért??

-                     Az egész azzal kezdődött, hogy elmentünk kettesben moziba, majd utána beszaladtunk az egyik könyvesboltba. Tudod, ami ott van a másodikon.

-                     Tudom. A Costa mellett, én is be szoktam néha ugrani oda. És mit történt?

-                     Szóval válogattunk a könyvek között, amikor Zoli odarántott magához, és egy nagy, színes könyvre mutogatott, miközben egyre hevesebben magyarázott valamit.

-                     Mit? Milyen könyv volt az?

-                     Egy útikönyv Angoláról – válaszolta Sára, hangja idegesen csengett az emlékek hatására. – Tudod ott volt kiküldetésben pár hónapja.

-                     Tudom…a könyv előhozta a rossz emlékeket?

-                     Igen, egyre hangosabban követelte az eladóktól, hogy tüntessék el a polcról. Én próbáltam lecsillapítani, de hasztalan, végül az egyik alkalmazott hívta a biztonsági őrt. – mondta Sára. Hangjába szomorúság és szégyen vegyült.

-                     Nem mondod. Ez gáz. Sajnálom, és mi történt végül?

-                     Végül nagy nehezen sikerült a lelkére beszélnem, szerencsére mielőtt azzal az őrrel is összeugrott volna. Esküszöm nem sok kellett hozzá. ..Komolyan, nem értem, miért ilyen hülye néha!? – válaszolta Sára elkeseredve, és érezte, hogy belülről a sírás fojtogatja

-                     Szegénykém. Akkor most jól is jött ez a Wellness hétvége nektek...úgy értem Zoli is feltöltődik, és jó hatással lesz rá.

-                     Remélem. Tudom, hogy jó ember. De az elmúlt hetekben annyira megváltozott! Tudod. Nem figyel oda a külsejére, holott régen úgy kellett kirugdalni a tükör elől. Mindenért dühös, vagy csak szimplán mogorva.

-                     És a gyerekek hogy viselik? A munkahelyén mi a helyzet?

-                     A gyerekekkel teljesen normális. Az építész irodán sincs rá panasz.

-                     Figyelj, eddig nem kérdeztem részleteiben, úgy voltam vele majd elmondod, ha akarod, de most kicsit aggódom…miattad. Mi történt vele Afrikában? Pontosan? Ha tapintatlan vagyok, és kényes a téma szólj. Semmi gond. Tudod.

-                     Nem. Nem – felelte megnyugodva Sára, felülkerekedve a síráson. Leült az ágy szélére mivel eddig fel alá sétált, ahogy beszélt a barátnőjével. Újabb pohár pezsgőt töltött magának, és egy húzásra megitta.

-                     Halló! Itt vagy még?

-                     Itt, itt, csak közben pezsgőt iszom. Erre muszáj – válaszolta Sára, és elnyomott magában egy kitörni készülő böfögést.

-                     Megértem. Az ital mindig jó ilyenkor.

-                     Szóval Zoli mesélte, hogy amíg kint volt Angolában, egyik nap megállították a konvojukat a helyi felkelők. Az egyik milícia. De ezt tudod, már mondtam.

-                     Igen, mondtad, hogy csak több órás huzavona után mehettek tovább, és az egész szituáció félelmetes volt.

-                     Igen, de a történet itt nem ér véget. Zoli munkatársával összefutottam múltkor az utcán. Tudod, aki szintén kint volt vele. Szóval kérdezem a munkatársát Petit, hogy hogy van, mi újság a családdal, a szokásos kérdések. Végül valahogy szóba kerül Afrika is.

-                     És mit mondott?

-                     Amikor kiejtettem Angola nevét elkomorult. Hosszú hallgatás után csak annyit mondott jobb elfelejteni azt a vérontást. Reméli, hogy Zoli is így tesz. Ezen ledöbbentem – válaszolta Sára izgalommal a hangjában. – Érted? Vérontást. Ezt mondta. Bármikor rákérdeztem Zolinál, soha nem beszélt semmilyen erőszakról, vagy vérontásról! – folytatta dühösen.

-                     Ez tényleg furcsa. Szerinted miért nem mondta? Mit hallgat el?

-                     Fogalmam sincs.

-                     Miért nem kérdezed meg őt?

-                     Megtettem. – válaszolta Sára indulatosan.

-                     Oké, oké, elhiszem. És mit mondott?

-                     Semmit, csak azt, amit már én is meséltem neked korábban. Erre rákérdeztem a vérontásra, amit Petitől hallottam. Hogy tényleg meghalt e valaki, valóban úgy zajlott e minden a lázadókkal, ahogy előadta nekem.

-                     És? Mit válaszolt?

-                     Tisztán láttam rajta, hogy egy pillanatra ledöbbent, majd néma hallgatásba burkolózott.

-                     Háát! Ez tényleg különös.  Remélem, kiderül az igazság, Zoli pedig olyan lesz, mint régen!

-                     Azt én is nagyon remélem! – válaszolta nagyot sóhajtva Sára.

-                     Na, jó, nem tartalak fel. Érezzétek jól magatokat! Te meg főleg! A masszázsról várom majd a beszámolót. Puszi.

-                     Nem tartasz fel. Köszi. Ha hazaértünk majd hívlak, és elmesélem milyen volt. Puszi – mondta Sára, és bontotta a vonalat.

3.

A férfi pihegve lépett ki a szauna ajtaján. Patakokban folyt rajta a veríték, hófehér bőre most láng pirosan festett a forróságtól. Kicsit megszédülve belebújt a fal mellett hagyott papucsába, majd az elhasznált szauna lepedőt, az erre a célra odakészített kosárba hajítva a merülő medencéhez indult. Torkán kéjes sóhajként buggyant ki a felfrissülés érzése, ahogy a forró bőr találkozott a jéghideg vízzel. Fejét a víz alá merítette majd többször is beleprüszkölt a medencébe. Pár percig időzött így, hagyta, hogy a hideg átjárja testét, végül kimászott a vízből, és a terem távoli sarka felé indult ahol a fürdőköntösét hagyta. Végignyúlt a fonott műanyag ágyon, élvezte a friss, puha, meleg ruhaszövetet, ami testét körbevette. Lehunyta a szemét, várta, hogy az egekben lévő pulzusa ismét normális legyen. Fülében dobolt a vér, szíve hevesen vert. Imádta az ilyen pillanatokat, és most végre a feje sem fájt. Nem tudta pontosan meddig időzött így, ebben a lebegő állapotban. Nyugalmát egy felfújható gumilabda zavarta meg, ami épp a hasán landolt. Felnézett, egy 5 éves forma kislányt látott maga előtt.

-                     Tied a labda? – kérdezte mosolyogva a férfi.

-                     Igen, az enyém. Bocsánat csak kipattant a medencéből – jött a megszeppent válasz.

-                     Semmi gond. Tessék, itt van.

-                     Köszönöm. - felelte a kislány félénken, és apró karjaiban a nagy, színes strandlabdával, már el is szaladt a gyerekmedencék irányába, ahol egy harminc év körüli nő várta rosszalló tekintettel.

 A nő odaintett a férfinek, hogy elnézést kérjen. A férfi mosolyogva biccentet, majd visszafeküdt az ágyra. Kisvártatva elaludt. Heves fejfájás ébresztette. Rápillantott a faliórára. Már több mint két órája volt a wellnessben. Kinyújtóztatta elernyedt izmait, komótosan megigazította köntösét, és elindult a kijárat felé. A folyosó végén beszállt a liftbe és megnyomta a 3. emeletet jelző gombot. Miközben haladt az emeletek között a felvonó hátfalára szerelt tükörben nézegette magát. Egy 40 év körüli borostás arc bámult vissza rá, az arcban apró barna szempárral, és már itt-ott őszes hajkoronával. Lassan végigmérte képmását: közepesen izmos, enyhén pocakosodó alakot látott maga előtt, kék strandpapucsban, és fehér fürdőköntösben.  Elvigyorodott. Tükörképe is ugyanígy tett, de mosolya szélesebb, és gúnyos volt. Szinte vicsorgott. Úgy látta, hogy egy dühtől izzó, vérben úszó fekete szempár néz vissza rá a tükörből. A látványtól megijedt, és gyorsan hátrakapta a fejét. Szíve hevesen kalapált. Lassan megismételte a mozdulatot. Képmása engedelmesen követte most miden rezdülését.  Pislogott egyet. Tükörképe utánozta, a szemhéjak egyszerre csukódtak, nyitódtak a tükör mind két oldalán. Ettől megnyugodott.

A lift csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett a 3. emeletre. A férfi kilépett, és elindult a 316-os szoba felé. Belépett az ajtón. Párja az ágyon aludt, mellette az éjjeli szekrényen egy üres pezsgős üveg állt. A tv be volt kapcsolva, egy főzőműsor képei pörögtek a képernyőn. Óvatos mozdulatokkal elhúzta az előszobai szekrény ajtaját, és a bőröndjéért nyúlt. Felpattintotta a zárat, és a ruhakupac mélyéről egy automata pisztolyt vette elő. Csőre töltötte a fegyvert, majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/7 - Gellai Judit elbeszélése

 A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Gellai Judit azt a házi feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy Camus híres kezdő mondatával írt egy elbeszélést. Itt közlöm.

Gellai Judit

Anyám és az ő rózsaszíne

Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.

Ami őrület, mert ki az, aki ebben sem biztos. Anyám ebben is különbözött a „normális” anyáktól.  Az orvos a kórházban nem tudja megmondani, hogy este 11 óra körül, vagy később, hajnali 1 körül lehetett, mikor leállt a szíve.

Az éjszakás nővér azt erősen állítja, hogy 10 órakor anyánk még élt, olyannyira, hogy sikerült rábeszélnie a jó 40-es (ez a kora, nem a ruhamérete, az inkább 48-50-es) Margitkát, hogy ne vacakoljon tovább, regisztráljon egy megbízható társkereső oldalon. Anyánk, aki nem szokta csak úgy felibe-harmadába elrendezni az ügyeket, másokét meg aztán különösen nem, szóval anyánk még arra is rávette Margitot, hogy azon nyomban tegye meg a nagy lépést.  A nővér, akit egy ideje már csak „kis drágám”-nak szólított, mintegy kábulatban, anyám delejének engedve, a számítógépen kilépett a kórházi programból, és Marguerite néven regisztrált egy randi oldalon. A legelképesztőbb nem is ez, anyám gyakran csinált ehhez hasonló őrültséget, inkább az, hogy a duci, jócskán középkorú, szigorú nővér másnap maga meséli el árnyalatnyi pírral az arcán ezt, kiegészítve beszámolóját a fejleményekkel. Mert, hogy a hirdetésre jelentkezett egy szolid, rendes embernek tűnő pápai fogtechnikus, és Margit a műszak végén vele találkozik… Annyit még van ideje elhadarni, hogy a temetésen mindenképp szeretne ott lenni, majd értesítsem, és hogy ne haragudjak, most rohan, gyorsan átöltözne. Komolyan mondom, Margit megszépült egy éjszaka alatt! Az összes elszalasztott, meg nem valósult randi izgalma ott pirul az arcán, gesztusai lágyabbak, nőiesebbek lettek. Én, az eddigi, meglehetősen távolságtartó viszonyunkból kiindulva zavart kézfogással készülök elköszönni, mire ő, „ne vicceljen már, hadd öleljem meg”-gel meglapogatja a hátamat, megigazítatja a nyakkendőmet, ami a kapkodásban félrecsúszott, és egy reményteli kávézás felé viharzik.

Ez annyira anyámra vall! És most az ágya melletti szekrényből szedegetem a holmijait egy zöld kukás zsákba, miközben a torkomat sírás és nevetés egyszerre szorongatja. Anyám ki nem állhatta a zöldet, elképzelem, milyen lehetett a megrögzött Fradi-dukker apám élete mellette fociszezonban, ezért bekészített egy illatosított rózsaszín tasakot a polcára. Gondosan felcímkézte: „arra az estre Prüntyőke, ha a franc essen bele, mégis húsvét előtt halnék meg!” A rózsaszín új őrület volt nála, ahogy a húsvét is… Anyám későn fedezte fel az ártatlanság rejtett csábítását és a vallást. Mindkettőbe teljes odaadással vetette bele magát. Az előbbi gyümölcse egy kései románc a 18 évvel fiatalabb, friss özvegy belsőépítésszel, az utóbbié a plébános lelkes látogatásai, még itt a kórházban is.

Átrámolom a dolgokat a rózsaszín tasakba, meghallgatom a takarítónő hálálkodását a csodás zserbórecept miatt, amit anyám volt szíves teljes titoktartás mellett elárulni neki, és megpróbálok minden rezdülést, amit a szobatársai mesélnek róla, megjegyezni.

Megtudom, hogy az utolsó napján reggel sikerült egyedül zuhanyoznia, ami már régen nem ment. A fürdőszobából kifelé jövet a járókeretről a – naná, rózsaszín- törülközőt félútról az ágyára dobta, élénk, „ma jó napom lesz lányok!”-kal.   

Reggelizni nemigen tudott, ez is így volt már egy ideje, de amíg a többiek ettek, ő francia süteményekről áradozott, a lágy tejszín kontra magyaros vajkrém vitát a maga részéről egyszer s mindenkorra letudva. Az egyik beteg félénken kérdezi meg, nem tudom-e, hogy készülhet az a különlegesen finom tejszínes keserűcsoki-máz, de aztán maga is megijed attól, hogy ezen a napon ilyesmivel zargat, és zavartan teszi hozzá, egy férfi nyilván nem foglakozik csoki mázzal. Esküszöm, a szemében ott a villanásnyi remény, hátha mégis…

A délelőttje a szokásos rutin szerint fotelben üldögéléssel, óvatos tornával telt. A gyógytornász is hozzám lép, hogy kifejezze a részvétét, és azt kérdezi, anyám mikor is volt válogatott tornász, és hogy a gerenda, vagy a korlát volt az erőssége. Megint sírnom és nevetnem is kell, és legfőképp igyekszem egyiket sem. Hárítom a kérdést, azt motyogom, hogy nem emlékszem pontosan, a fiatalember pedig gyorsan elköszön, zavaromat a megrendültségnek betudva. Szóval mégis megtetted, tódítottál, Anyám! Annyira zavarta bénult bal oldala, és olyan nehezen viselte, hogy igazából semmi sem segített. A torna sem… Maga miatt is, a délelőttökben becsülettel bekopogtató, kitartó fiatalember miatt is bántotta ez.  Azt eszelte ki, hogy elblicceli a tornát, ami kudarc mindkettejüknek, és a hiábavaló próbálkozás helyett felvidítja magukat…

Azt mesélik, délután szokatlanul csendes volt, de aztán este ismét élénk lett, talán mert megjött Margit, a „kis drága”…

Lassan rakok mindent össze, holmikat és cserepeket, anyám utolsó napjának cserepeit. Nem tudom hogyan, a darabkákat színesnek látom, jó néhány rózsaszín közülük.

Egyszer, de csak egyszer, ma még biztosan nem, rá kell majd jönnöm, inkább sírnom, vagy nevetnem kell, ha rágondolok.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/6 - Kolozsvári Zita versei

      A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Kolozsvári Zita négyféle variációt is készített Kassák Lajos Egy fényképem alá című versére. Itt közlöm mind a négyet. 

Kolozsvári Zita

Egy fényképem alá
(hommage à Kassák Lajos: Egy fényképem alá)

Nem szeretek tükörbe nézni,

szemem sarkában

a romlás virágai.

Megtorpanok, villanó vakuba

égnek felvett pózaim.

Ez voltam én, épp akkor,

képtelen hazugság az egész.

Egy ember,

fényes ékszerek, finomság,

bölcs toka az áll alatt.

45 évesen. Szem lesüt.

Istenasszony, cifra képmás,

ledér Éva a kiűzetés után.

Árnyék híján szétégett ugaron,

társas magányban tengődve,

tejfogakat köpködő ártatlan.

Ez lennék én?

Ezt képzelem, Istenem.

Kolozsvári Zita

Egy fényképem alá
(hommage à Kassák Lajos: Egy fényképem alá)

Nem szeretem a plázákat,

kirakatait, liftjeit,

bennem már összeomlott egy világ.

Elcsalnak barátok moziba,

akkor óvatlanul magamra tekintek.

Tükröződő arcomat a nézőtérre cipelem,

most én vetítek, mimikám a hősnőre.

Egy ember,

félmosolyba rendezett tartalom

mozog a vásznon, ahogy bennem is mocorog.

45 évesen. Frissen mosott hajjal.

Igazi dívához, csecsemőgondozóhoz,

vagy a skarlát betűt cipelőhöz hasonló.

Kiírtak szerepemből,

az utolsó ember a földön,

földönkívüli macskanő.

Pillám lesújt, más fegyverem nincs.

Ez lennék én?

Rendezőm, mondd, az vagyok.

 Kolozsvári Zita

Egy fényképem alá
(hommage à Kassák Lajos: Egy fényképem alá)

Nem szeretem a trükköket,

a retusált képet,

a kifeszített ráncokat, a festett mosolyt.

Társtalanul magam elé emelem,

elkattintom a gépet.

Ez vagyok hát, amit a gyorsnézet mutat,

kezem azonnal keresi a szépítés funkciót.

Egy nő,

kemény szájszegletbe bújt kevély madárral.

45 évesen. Szétzilált.

Semmihez sem hasonló, egy maszk csupán.

Peremvidéken, az isten háta mögött,

vagy isten ítélőszéke előtt.

Földönfutó, másvilági kalandor.

Fénytelen szem, koporsó száj.

Ez lennék én?

Istentelen, halott.

 Kolozsvári Zita

Egy fényképem alá
(hommage à Kassák Lajos: Egy fényképem alá)

Nem szeretek a lencsébe nézni,

leltárt csinálni,

mi csillan bennem, mi halott.

Jó képet vágni hozzá,

ezt kérik tőlem.

Kontúros és szétzilált,

ez a furcsa elegy.

Egy nő,

embertelen, mégis emberszerű.

45 évesen. A vágatlan verzió.

Szerepszemélyiségek közt

dúló ütközetek.

Paraván mögé bújt,

pőre, dacos áldozat,

kimódolt amazon.

Ez lennék?

Már nem, a fényképész halott.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/5 - Vásárhelyi Dávid elbeszélése

            A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Vásárhelyi Dávid azt a házi feladatot oldotta meg remekül, hogy Kosztolányi Fürdés című novellája nyomán egy lehetséges gyilkosságról írt. Itt közlöm.   

Vásárhelyi Dávid

A vendégség

        A látóhatár fölött az ég vörösen izzott. A pálmák levelei a könnyű szellőben úgy mozogtak, mintha a tenger morajlása adta volna a ritmust.

        Szerettem ezt az időt, ezért ilyenkor szívesen futottam, de ezen az estén, ez másként történt. A sport helyett partit szerveztünk testvéreimmel, úgy ahogy anyu és apu tette a régi időkben otthon.

        Az óra mutatója este fél kilenchez közeledett.

***

        Késő délután volt már, mikor egy kalapáló hangra riadtam. Félkómásan néztem le a galériáról a földszintre, ahol megláttam a hang forrását. Legidősebb testvérem, Péter,  szögeket próbált beverni a faburkolatba és a terasz tetőszerkezetének tartó oszlopában, hogy felakassza rá a lampion füzéreket, miközben Tomi lábatlankodott körülötte.

        Mosolyogva néztem le rájuk, mikor eszembe jutott, hogy mennyi mindent köszönhetünk a testvérünknek. Szüleink halála után Péter, lett a családfő, pedig csak akkor fejezte be az iskolát.

Dupla műszakban dolgozott és mellette próbálta tanítani a kissé lusta öcsénket, sok hasznos és fontos dologra. Öcsénk, Tomi, nem örült ezeknek a leckéknek, ezért néha  testvérünk mérges lett és ilyenkor az üvöltéstől volt hangos a ház.

        Gondolatmenetemet, Péter mély hangja szakította meg.

        - Ilyenkor kell felkelni és előkerülni? - Kérdezte, kissé ingerülten.

        A váratlanul ért és nem túl kedves kérdés hallatán, hirtelen felindulásból, csak ennyit feleltem:

        - Nem vagy se az anyám, se az apám, nincs jogod ilyet kérdezni, de nyugalom, mindjárt jövök!- Miután elhagyták ezek a számat, sarkon fordultam és visszavonultam a kuckómba. A szemem sarkából láttam, hogy dühe szomorúságra cserélődik.

        Idegesen járkáltam fel, s alá az emeleten, amikor lépésekre lettem figyelmes a lépcső irányából, Tomi jelent meg. Az ágyamra kuporodva, sötétbarna szemeivel hosszasan figyelt, majd kis idő után szólalt csak meg.

        - Mielőtt megérkeznek a vendégek, mutathatok neked valamit? - Kérdezte,  miközben az ágytakaró rojtjait babrálta.

        - Természetesen- feleltem már lehiggadva, majd miután összeszedtem magam, elindultunk lefelé a lépcsőn.

        Leértünkkor Péter fogadott minket, de még mielőtt kikerülhettük volna a konyha felé kezdett ráncigálni engem. Hátra hagyott öcsénket, még egy pillanatra láttam a szemem sarkából, mielőtt felrohant az emeletre.

        A hatalmas pulttal rendelkező helységben, ételek sorakoztak és jobbnál jobb illatok terjengtek.

        - Gondolom, nem ételmustra végett ráncigáltál be ide. - Mondtam, miközben meglepetten néztem testvéremre.

        - Nem, persze, hogy nem. Szerintem tudod, hogy mi az oka annak, hogy ide cibáltalak.

Egész nap a nyomodat se látjuk, majd késő délután megjelensz és azt se mondod fapapucs. - Válaszolta Péter dühösen, de még mielőtt folytathatta volna, megszólalt a csengő.

        - Na eredj és nyisd ki az ajtót! - mondta – majd hozzá tette, remélem tudod, hogy folytatjuk ezt.

        A bajszom alatt csak annyit morogtam, persze, persze, mielőtt elhagytam a helységet és a bejárat felé indultam.

        Az elegáns ruhába öltözött vendégek a fáklyákkal szegélyezett úton érkeztek a tengerparton lévő, faborítású házhoz, amit a lampionok fénye sejtelmessé és meseszerűvé varázsolt.

        Sokan meg is jegyezték, hogy milyen szép és ötletes ez a díszítés.

        Teltek a percek, másodpercek, egyre többen és többen lettek.

        Kezdtem idegesség válni, miközben néztem a barátok tömegét, akik az iszogatás és táncolás közben, elfoglalták a ház szinte minden szegletét.

        Nem szerettem a nagy felhajtást, főként nem azokat, amik a jópofizásról szóltak.         Bezzeg Tomi, ő rajongott ezekért - ahogy így elmélkedtem, kezdtem rájönni, hogy a leérkeztünk óta nem láttam őt.

        Aggódva a keresésére indultam, de helyette bátyánkra leltem aki, egy üveg whisky és egy pohár társaságát élvezte a lakás egy eldugott szegletén.

        Mielőtt megszólalhattam volna, rám emelte vérben úszó szemeit és dühösen egy monológba fogott, amit végül a kérdésemmel szakítottam félbe.

        - Van arról elképzelésed, hogy merre lehet az öcsénk?- kérdeztem.

        Hosszas csend után érkezett a válasz, amire a késő délután látottak után, nem számítottam.

        - Nincs és különben sem izgat, nem bánom, hogy nincs a lábam alatt az a lusta gyerek. Nagyon unom már, hogy mozdulni sem lehet tőle. - Felelte ingerülten, de nyugodj meg előkerítem és megmondom neki a frankót.

        Ezek után engem félrelökve, távozott a helységből.

        A meglepettségtől és a pillanatnyi dühtől inkább nem mentem utána és a bulizó társasághoz sem mentem ki, mert a végén megbántottam volna valakit, egy rossz elszólással. Így inkább a takarásból figyeltem az egymáshoz simulva táncoló párokat és a szólóban, zenére lötyögő embereket.

        Lehet, hogy párkereső estet kellett volna szervezni- gondoltam magamban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a zene ellenére, egyre többen néznek a galéria irányába, ahonnan férfihang és egy gyereksírás hallatszott.

        Nekem sem kellett több, kirohantam a takarásból, hogy lássam, mi történik.

        Az emeleten a kissé részeg Péter, többször megütötte öcsénket, miközben artikulálatlan hangon üvöltött vele.

        Vészesen közeledtek a lejárathoz, de mielőtt szólhattam volna, megtörtént a baj.

        Tomi egy rossz mozdulat következtében megcsúszott és a márványlépcsőn legurulva beverte fejét a kerámia járólapba.

        A rémülettől és a sokkhatástól dermedten álltam és figyeltem, ahogy testvérünk vére befestette a padlót, akár csak a lenyugvó nap az égboltot.

***

        Valaki szólongatni kezdett. Az őszhajú rendőr volt az, akivel szemben leültem az asztalhoz még mielőtt mesélni kezdtem.

        - Jól van?- kérdezte kedvesen.

        - Természetesen és elnézést- mondtam, majd ránéztem a falon lévő órára.

        Még kilenc sem volt.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/4 - Kiss Attila elbeszélése

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Kiss Attila szintén jól oldotta meg az egyik házi feladatot. Krúdy ikernovellájának sajátos átlényegülése jelenik meg ebben a történetben. Remek munka.  

Kiss Attila

Szülők

Gyerekek voltunk, gyerekek leszünk. Tíz sör után mindenki gyerek.

            Ez az első sör: a gyerekek a vízparton játszanak.

            Ez a második sör: gyerek vagyok, és a vízparton játszom. Van nálam egy papírlap. Csónakot hajtogatok belőle, és eleresztem a vízen. A papírlap szerelmes levél volt.

            Ez a harmadik sör: előveszem a bicskám. Gyöngyháznyelű, és apámtól kaptam. Kifaragok egy vastag ágból egy nagyobb hajót. Sokáig tart. Kiveszem a vízből a papírhajót, széthajtom, és megszárítom a napon. Ebből lesz a vitorla. Az árboc gyorsan elkészül.

            Ez a negyedik sör: vízre teszem a hajót. Az oldalára dől, nem lett jól kiegyensúlyozva. Csak úgy tudom úsztatni, ha fogom. Leveszem a nadrágom, hogy a hajóval bemehessek a vízbe. Tartom a faránál, szépen siklik a felszínen.

            Ez az ötödik sör: eszembe jut, hogy anyám süteményt süt otthon. Felidézem, hogy szokta csinálni. Kihúzza a nyújtódeszkát a konyhaasztalból, azon sodorja a tésztát. Lekvárért le kell menni a pincébe. Kijövök a vízből. Mire megszáradok, a sütemény megsül.

            Ez a hatodik sör: kiszakadt a nadrágom. Többször is belevágtam, mikor faragtam a hajót. Anyám nagyon mérges lesz. Anyám mérgesen is szelíd. Elalszom. Nem zavarnak a lyukak a nadrágon. A hajó mellettem hever a szárazon.

            Ez a hetedik sör: ezt a sört átaludtam.

            Ez a nyolcadik sör: Pista felébreszt, és szól, hogy menjek vele. Valami ellenséges csapatról magyaráz, akik elfoglalták a bunkert. Nem nagyon szeretem ezeket a csapatos meg ellenséges játékokat, de valakire hallgatni kell az életben. Én Pistára hallgatok. A bunker lenyűgöző: lombos ágakból összerakott, hatalmas sátor az erdőben. Egyedül soha nem tudnék ilyet építeni.

            Ez a kilencedik sör: a bunkert tényleg elfoglalták. Most foglyul ejtettek bennünket. Nem mehetünk ki a bunkerből. Egyébként rendesek, megkérdezik, nem vagyunk-e szomjasak. Nem akarnak bántani, de állítólag másokat megvertek. Haza akarok menni! Megijednek, hogy sírok, és elengednek bennünket. Pista nem büszke rám.

            Ez a tizedik sör: felnőtt vagyok? Muszáj hazamenni, késő van. Felállni nehéz. Hová lettek a gyerekek? Szédülök, hogy fogok így autót vezetni?

Felnőttek leszünk. Akkor már nem kell magyarázatot adnunk semmire.

            A vízparton áll egy színpad, a színpad mögött egy tízhúrú gitár.

            Megpendítem az első húrt. Valaki rám szól: – Azt ne piszkáld! Apa iszik egy sört a színpad előtt.

            Megpendítem a második húrt. Valaki megint rám szól: – Mondtam már, hogy ne piszkáld! – Jó, jó! – felelem sértetten.

            Ha nagy leszek, zenész leszek. Gitárművész. Láttam egy régi képet egy gitárművészről. Széles kendővel volt átkötve a dereka. Szerzek egy konyharuhát, és a derekamra kötöm. A többiek kinevetnek. Nem veszem észre, hogy rajtam nevetnek, csak Gábor szól: – Nem veszed észre, hogy rajtad nevetnek?!

            Megpendítem a harmadik húrt. Az a valaki most már nem szól semmit. Apa iszik még egy sört a színpad előtt.

            Megpendítem a negyedik húrt. Az a valaki megkérdezi: – Ki akarod próbálni? Nem válaszolok. Nem akarom kipróbálni. Én gitárművész leszek, és ha egyszer gitárművész leszek, játszani fogok egy ilyen gitáron, és akkor senkinek nem kell majd megkérdeznie, hogy ki akarom-e próbálni. Hát nem elég világos ez?

            Megpendítem az ötödik húrt. Az a valaki otthagy. Apa sört iszik a színpad előtt.

            Megpendítem a hatodik húrt. Azt olvastam, hogy a gitárművészek már kicsi koruktól kezdve egész nap csak gyakoroltak. Nekem nem kell gyakorolni. Ha felnőtt leszek, kezembe veszem a gitárt, és megszólaltatom. Szépen, harmonikusan, ahogy kell.

            Megpendítem a hetedik húrt. Apa elment valahova. Biztosan WC-re.

            Megpendítem a nyolcadik húrt. Besötétedett. A nyárfák fölött csillagos az ég. A csillagokat valaki szétszórta az égen. Össze kellene szedni őket, és szép, szabályos alakban újra kirakni.

            Megpendítem a kilencedik húrt. Haza kellene mennünk. Apa hogy fog így vezetni, egyenesen járni se tud? Gabi néni felajánlja, hogy hazavisz minket. Velem beszél, mert apa lehet, hogy már nem érti. Ő el tudja vezetni az autónkat, azt mondja. Látom a tekintetén, hogy nem ivott. Én ülök a vezetőülés mellé, mert én tudom, merre lakunk. Angit még meg kell keresni. Utoljára a lányokkal játszott. A gyerekülést a csomagtartóba tesszük, hogy apa is elférjen a hátsó ülésen. Mielőtt elindulnánk, még megpendítem a tizedik húrt.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/3 - Holcz Csaba novellája

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Holcz Csaba "átváltozás"-történetet írt. Benne egyszerre hasznosította Örkény István híres egypercesének ötletét, valamint Kafka abszurditását. Itt közlöm.

Holcz Csaba

Novella az átváltozás hatalmáról

Gábor telefoncsörgésre ébred. Felveszi a telefont és egy idegen hang szólal meg benne: „újraírtam az utolsó négy sort”. Elhangzik a négy sor, majd Gábor leteszi a telefont és arra lesz figyelmes, hogy telefonfülkévé változott.

A gyomra aprópénztől csörög, oldalában késsel bevésett feliratok díszelegnek és ajtója folyton résnyire nyílik, majd visszazáródik minden mozdulatánál. Eleinte nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nem tudja felvenni a ruhát, ajtajával csapkodja a hálószobája ajtaját, de csodával határos módon el tudja hagyni a lakást. Hétfő van, és mostanában csúnyán néz rá a főnöke. Muszáj elindulnia, majd útközben megoldja a dolgot.

Megáll a zebránál és arra vár, hogy átkelhessen. Egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözve ki akarja nyitni őt. Gábor majdnem szívrohamot kap, ijedtében hirtelen kicsapja ajtaját és hátralöki a nőt.

-                     Hé! Ne nyitogass vagy én nyitlak ki! – üvölt rá Gábor

-                     Beszél! – mondja rettegve a nő és elrohan

A lámpa zöldre vált, Gábor továbbmegy. Már csak néhány utcányira van a munkahelyétől, de nem talál megoldást az állapota javítására. Esetleg felhívathatná magával az orvost vagy beugorhatna a patikába, talán egy fájdalomcsillapítóval átvészelhetné a napot. Megérkezik a munkahelyére, de nagy késéssel, szóval nincs idő trükközni. Beszélnie kell a főnökével és meg kell mondania neki az igazságot.

A főnöke irodájába lép. Az iroda vezetője hosszasan méregeti Gábort, majd szemrehányóan megszólítja.

-                     Késett! Már megint.

-                     Elnézést, egészségügyi gondjaim akadtak ma reggel.

-                     Az magánügy. Itt az élet ön nélkül is továbbmegy, ha lemarad, hátrahagyjuk. Ha érti, mire gondolok… - mondja baljósan a főnök

-                     Értem uram.

-                     Na, menjen és fejezze be a könyvelést!

-                     Uram… sajnos a jelenlegi állapotomban nem vagyok képes befejezni a könyvelést.

-                     Mi ennek az oka? – mondja a főnök lassan fortyogó haraggal

-                     Hát… telefonfülkévé változtam. Nem tudom mi erre a szakszó, még nem voltam orvosnál.

-                     Mit meg nem teszek magáért. – szünetet tart – Rendben, menjen le az ügyfélszolgálatra kezelni a telefonokat.

Gábor mélyen meghajol, vagyis dől és elhagyja az irodát. Az ügyfélszolgálatnál bekötik a cég telefonos hálózatába és megkezdi az új munkáját. Egész jól megy neki, beletettek egy nagy katalógust és egy halom egyéb iratot és ezekben kell lapozgatnia, megválaszolva minden kérdést, amivel felkeresik. Kivételesen elismerően ráz kezet vele a főnöke a nap végén.

A munka után azt reméli, hogy hazamehet és lepihenhet, de eszébe jut, hogy randevút beszélt meg mára. Nem akarja lemondani, már így is többször halogatta és, ha a mai alkalmat is lemondja, akkor biztos vége lesz az ismerkedésnek. Útnak indul a város egyik elegáns étterme felé.

Az étterem előtt találkozik egy lánnyal, aki átkarolja, ad egy-egy csókot a két oldalára, majd követi Gábort az étterembe. Tudjátok, az illemszabály szerint előbb a telefonfülkék és utána a lányok lépnek a vendéglátóhelyekre, hátha verekedés vagy valami balhé van odabenn. A randevú elég jól telik. Gábor elmeséli, hogy ki akarta nyitni egy nő munkába menet, amin a lány nagyot nevet, és elmeséi azt is, hogy az étteremnél várva egy furcsa téves hívást kapott. A lány hosszasan belemélyed Gábor gombjaiba, kagylóját finoman megragadja és meghitt hangon szól hozzá.

-                     Tudod… te másabb vagy mint azok, akikkel eddig találkoztam. Nem tudom pontosan miért, de más vagy. A jó értelemben persze – elmosolyodik –. Tudom, ez csak az első randi, de lenne kedved feljönni hozzám?

Azt, hogy mi történik a lány lakásán, a tisztelt olvasó képzeletére bízom, de felnőttek vagyunk és tudjuk, hogy ami egy lány és egy telefonfülke között történik, ha szeretik egymást, teljesen természetes dolog. A közös este után Gábor indulni készül, de előbb leírja a telefonszámát egy lapra. Az ajtónál állva elbúcsúzik a lánytól.

-                     A telefonszámom leírtam és otthagytam az asztalodon.

-                     Köszi! Mikor vagy telefonközelben?

-                     Mindig, de napközben főleg munka miatt, akkor nem tudlak felvenni.

-                     Rendben. Szia!

Gábor miközben hazafele sétál, arra gondol, hogy a legjobb dolog, ami vele történt az, hogy telefonfülkévé változott. Még néhányszor találkozott a lánnyal, de egyik nap meglátta, hogy egy telefonfülkét használ a Fő téren és rettenetesen féltékeny lett.

Szépírói kurzus 2017 tavasz/2 - Kovács Éva verse

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. 

Kovács Éva az Arany Jánossal kapcsolatos házi feladatot oldotta meg jól. Itt közlöm. 

Kovács Éva

Ágnes asszony fohásza

(Arany Jánosnak)

Drága Bírák! Esdve kérem, engedjenek

El sebtében, hisz folt esett a leplen,

Nem várhatok tovább,

Még ma el kell mennem…

Így esdekel Önökhöz lelkem!

Szalad az idő, s miként a patak sodrása,

Úgy cikáznak bűnös gondolataim

Szűk kalodába zárva.

Csak remélhetem, hogy

Elmém nem borul végül

Ítélettől megroppant szavak fogságába.

Állok megtörten, érzem sürgető késztetését

A rohanásnak…

Sietni kell haza, sok a szenny s a gyalázat,

Mit ma még el kell fednem…

Így esdekel önökhöz lelkem!