Szépírói kurzus 2023/ősz/8 - Supala Ágnes novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Supala Ágnes azt a feladatot választotta, hogy "krimit ír. Sajátos "bűnügye" különleges látlelet napjainkról, egy kevés "fantasy" stílussal keverve. Kiváló munka.

 

Supala Ágnes

Öld meg Jóskát!

 

Éppen húsz éve, hogy megismertem Józsit.

Ahogy mondani szokás, szerelem volt első látásra. Tüzet kért tőlem a Körúton, és amikor elutasítottam, mert nem dohányzom, bevallotta, hogy ő sem dohányzott soha, csak meg akart szólítani, és jobb nem jutott eszébe.

Attól kezdve kézen fogva jártunk. Romantikus szerelem volt, rajongtunk egymásért, minden percét élvezni akartuk. Józsi maga volt a megtestesült csoda, a tökély, férfiben ilyet korábban elképzelni sem tudtam. Jóképű volt és intelligens, sziporkázó humorral, a macsóságnak nyoma sem volt benne, gyengéd volt, mégis határozott, önálló véleménnyel, pozitív világlátással, ugyanakkor megértő, empatikus és tökéletes szerető.

Egy év lángolás után összeházasodtunk.

A hétköznapok egyhangúsága, a gyereknevelés nehézségei, a munkahelyi konfliktusok lassan kikezdték a mi kapcsolatunkat is, de én próbáltam hinni a visszafordíthatóságban, az újrakezdésben, a minden újból szép lesz ideában.

Minden hiába, Józsiból Jóska lett.

Jóska, aki munkából hazaérve, kézmosás nélkül, ruhástól ledöglik a nappali kanapéjára, majd minden erejét összeszedve átvedlik szakadt mackóra, hogy aztán a maradék energiáját mozgósítva maga elé emeljen egy üveg sört és egy zacskó chipset, benyomja a tévét és bámulja a harmadosztályú focicsapatok aktuális bajnokságát. Időnként elbóbiskol, aztán felhorkant és beleordít a csendbe, "Margit, hol a kaja?".

A gyerekek az iskolából hazaérve egyenesen a szobájukba mennek, felviszik a vacsorájukat is és csak reggel kerülnek elő, amikor indulnak a suliba.

Az én egykori, bálványozott Józsim elhízott, püffedt arcú, mindig borostás, arrogáns, kellemetlen alakká vált.

Életem romokban. Ötletem nincs, hogyan hozhatnám rendbe.

Esélyem sincs az ismerkedésre, ekkora teherrel lehetetlen új kapcsolatot teremteni. Idő nem jut semmire, még az aktákat is hazahordom és a megoldatlan ügyeken agyalok éjszakánként. Totál kilátástalanság.

Ma is hazahoztam két dossziét. Holnap jár le a határidő és még nem fejeztem be. Már tudom az ügyek megoldását, de képtelen vagyok megfogalmazni. Logikusan írni, érvelni csak tiszta fejjel lehet.

Végre csend lett. A gyerekek a szobájukban. Jóska – öltönyét le sem vetve –  a kanapéján eldőlve horkol, foltos nyakkendője a földre lóg, előtte a sörösüveg, ölében az üres chipses zacskó és a távkapcsoló, a tévé már magától kikapcsolt.

Muszáj befejeznem a munkát, leülök a gép elé, de képtelen vagyok koncentrálni, iszonyúan fáradt vagyok. Egyfolytában azon jár az agyam, hogyan jutottunk el idáig, hogyan tudnék kiszállni ebből a helyzetből. Jóskára már semmiben sem számíthatok. Kellene valaki, aki megért, aki támogat, egy igazi társ. 

Ahogy szörfözök a neten, forrás után kutatva, felvillan egy ablak a képernyőn, "Találd meg az igazit!", szólít fel a reklám és rögtön el is tűnik. Milyen igazit? Olyan nincs is, hogy "igazi"! Azon kapom magam, hogy szakmai forrás helyett a társkeresőket böngészem. Lehet, hogy mégis van, csak meg kell találnom? Újra felugrik az ablak, "Alkosd meg virtuális társad!", majd egy pillanat alatt eltűnik.

Mi az, hogy virtuális? Nekem hús-vér férfi kell. Vagy lehet, hogy mégis jobb lenne kísérletezni? Ma már minden elképzelhető. Meg kellene próbálni. Zűrzavaros gondolatok kavarognak az agyamban.

Rátalálok az oldalra: "Az igazi virtuális társ". Remegő kézzel nyitom meg. Egy kérdőív tárul elém. "Kit keres? Neme, kora, magassága, testsúlya, testalkata, arcformája, szeme színe, orra?" Gépiesen választom ki a nekem megfelelő válaszokat.

"Kívánja most megjeleníteni partnerét"? – teszi fel az újabb kérdést. Az "Igen" opciót választom. Izgatottan várom az eredményt. Lassan bontakozik ki előttem egy kép. Ahogy a távolból közelít, egy jóképű, elegáns férfi jelenik meg a monitoron. Egyre közelebb kerül, most már teljesen az arcára fókuszálva, szinte életnagyságban látom.

– Úristen! Ez Józsi! – nézem megrökönyödve.

"Kívánja most elnevezni partnerét?" – teszi fel az újabb kérdést.  "Igen" pipálom ki gyorsan a lehetséges választ és beírom, hogy "Józsi".

"Kívánja, hogy Józsi most interaktív kapcsolatba kerüljön Önnel?" – folytatja a gép. "Igen" –  ütöm be gondolkodás nélkül.

Az arckép megelevenedik, rám mosolyog.

– Hogy szólíthatlak, drágám? –  kérdezi ismerős hangján. Leizzadok.

– Margit vagyok, megismersz?  – csuklik el a hangom.

– Igen.

– Látod azt az embert a kanapén?

– Igen, én vagyok.

– Nem, nem te vagy, a te neved mostantól Emánuel. Tetszik?

– Igen, örülök az új nevemnek. Mit szeretnél tőlem?

– Azt akarom, hogy szeress, legyél a társam, egy életre. Maradj ilyen, mindig maradj velem. Megteszed?

– Neked mindent megteszek, Margit.

– Az az ember, ott a kanapén, majd utunkba akar állni. Meg akar semmisíteni. Ne engedd neki! Fojtsd meg a foltos nyakkendőjével! Öld meg!

Emánuel feláll, gyönyörű testével áthatol a monitoron és elindul Jóska felé. Forróság önti el a testem. Végre, végre, megoldódik minden!

– Öld meg! – ismételgetem.

Emánuel lassan magához húzza a nyakkendőt és komótosan körbe tekeri Jóska nyakán.

– Öld meg! – kiabálom egyre hangosabban.

Emánuel megrántja a nyakkendőt, Jóska feje ernyedten, élettelenül fordul féloldalra.

Felsóhajtok.

–Vége! – motyogom magamban.

*

Valami a vállamra nehezedik. Kábultan nézek fel. Előttem a sötét monitor. Homályosan látok, de lassan tisztul a kép, Jóska borostás, püffedt arca hajol fölém.

– Margit, jól vagy? Elájultál. Már jönnek a mentők.

 

 

 

Szépírói kurzus 2023/ősz/7 - Boka Izabella novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás  itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Boka Izabella azt a feladatot választotta, hogy Albert Camus híres regénye, a "Közöny" első mondata ihletésére novellát ír. Különleges írása egy kisgyerek nézőpontját tárja elénk. Gratulálok! 

Boka Izabella

Ma halt meg anyám

 

Ma halt meg anyám. Aput nem is ismerem. Mondjuk anyut sem teljesen. Még a rendes neve sem jut mindig eszembe olyan könnyen. De ha megkérdezik, hogy anyás vagyok, vagy inkább apás, mindig apásnak mondom magam. Sokszor éjszaka behunyom a szemem és rá gondolok. Szoktunk beszélgetni is. A gondolataimban apu mindig olyan jó, olyan igazságos, olyan szép. Mindig megígértetem vele, hogy eljön, és hoz nekem gyönyörű ruhát, és elvisz engem egy csodálatos helyre, amit a tévében láttam, és ő mindig megígéri. Egyszer elmeséltem a tesóimnak, kiröhögtek. Azt mondták látszik, hogy nem ismerem. Erre elborult az agyam, és az asztal alatt teljes erőmből belerúgtam az egyikbe, amelyik a legközelebb ült hozzám. Anya erre az asztalra csapott. Nem szerette, ha verekszünk, pedig azért előfordult. A nagyobbak sokszor összevesztek vele, mert mindig nekem adta az utolsó falatot, amikor ők sokkal nagyobbak, és sokkal több kajától laknak jól. Meg, hogy ők visznek az iskolába is. Pedig amúgy sokszor én is ettem volna még többet.

Azt hiszem most már anyával is így kell beszélgessek. Vagy lehetne, hogy együtt beszélgetünk hárman. Na az igazán jó lenne.

A többiek most egyfolytában sírnak a nagyszobában, de én nem mindig tudok. Aztán eszembe jut, hogy néha én is kívántam a halálát, és ilyenkor elszégyellem magam. Például amikor nem engedte, hogy este sokáig játsszak kint. Vagy amikor nem vette meg nekem azt a „kis bizbaszt”, amit a tévében láttam. Az sem érdekelte, ha a bolt közepén üvöltöttem, sírtam, mondtam, hogy hogy utálom, hogy ő a legrosszabb anya a világon, és hogy megmondom majd apunak. Ha erre gondolok, még most is dühös vagyok rá. De utána eszembe jut, milyen jót játszottunk aznap az udvaron a botokkal, és a kavicsokkal, és akkor már nem haragszom rá többé.

Hallom ahogy a legidősebb testvérem arról beszél mamával, hogy majd leszek náluk. Én inkább maradnék mamáékkal, náluk legalább van udvar. Mégsem szólok semmit. Azt mondják menjek, pakoljak össze, mert nem maradhatok itt egyedül, megyek nővéremékhez estére.

Bemegyek a szobába és keresek egy táskát. Kinyitom a fiókom, de egyik rongyos ruhát sem akarom magammal vinni. Jobb lesz, ha azok inkább itt maradnak, hogy legyen hely az újaknak, amiket aputól fogok kapni. Gondolkozom, hogy mit pakoljak be. Végül belenyomom a táskába anyám pulcsiját, azt, ami mindig itthon volt rajta, és kintről még összeszedek pár botot és kavicsot. Miután kint korom sötét lett, és már majdnem elaludtam, elindulunk.

Szépírói kurzus 2023/ősz/6 - Borka Mária Anna novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Dráma-Próza kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a feladatot választotta, hogy Virginia Woolf Orlando című regénye nyomán ír egy elbeszélést. Sajátos humor, kiváló munka.

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

PIROS KÖRÖMCIPŐ HELYETT,  FEKETE FÉLCIPŐ

Virginia Woolf : Orlando című műve alapján

 

   Budai villanegyed, buszmegálló. Őszi délután. Egy alak, téli kabátba burkolózva ül a padon. A fejét, arcát betakaró, vastag kendő alól, csak a szeme látszik.

    – Maradj nyugton! Várunk! – morogja, száját résnyire nyitva. 

   Csinos, kosztümbe öltözött, fiatal lány közeledik. Magas sarkú cipőjének kopogása felveri a csendet. Kezében telefon.

   – Igen, szerintem is furcsa társaság. Én inkább érdekesnek nevezném őket. A mostani előadásuk címe: „Tegnap Gizi, ma Géza”. Gondolod, hogy náluk még ez is megtörténhet? – nevet. – Műtét nélkül? Én nem hiszem. Szerinted tegnap este már… estére már én is más lettem? Most, hogy mondod – hangja komolyra vált. – Én is észrevettem, például szorít a cipő. Igen, ez komoly dolog… na, jó, rendben, majd beszélünk. Szia, Zoli! – A telefont a táskájába teszi. – Jó napot kívánok! – köszön a padon ülőnek. – Remélem, hamarosan jön a busz! Sietek, nem késhetek el! – járkál idegesen. – Milyen hideg van!

   – Régen, nekem is ilyen cipőm volt – hallatszik a nehezen érthető mély, recsegő motyogás a kendő alól. – Piros, kopogós… régen… ma már csak emlék. Abból is a rosszabbik. Nekem elhiheti! Meg kell tőle szabadulni! Én is így tettem, elajándékoztam. Szabadulni kell mindentől… mindenkitől! Emberektől, tárgyaktól, emlékektől! Én is… akkor, amikor… az történt!     

  A lány távolabb húzódik. Testén borzongás fut végig.

    – Az Univerzum küldi az üzeneteket, jeleket – halk, női hangot hall a pad felől. – Sorsfeladattal érkeztél a Földre. Sajnos, ettől eltávolodtál. Emlékezz! Térj vissza az életfeladatodhoz!

    – Tessék… mit mond? – lép közelebb a padhoz a lány. – Nem hallottam, mit mondott? Mit tetszett mondani?

    – Na, végre, jön a busz – az alak feltápászkodik. Látszik, szoknya van rajta. – Gyere!

   Szoknyája alól, fekete macska bújik elő. Farkát az égnek meresztve, mérgesen, fújva, közelít a lány felé.

  – Gyere! Erre most nincs idő! – indul el csoszogva a szoknya miatt, asszonynak látszó alak.

   A lány mellé érve, megáll.

   – Tessék! Ez a magáé! – nyújt a lánynak egy, fekete, kis csomagot.

   – Mi… mi ez?

   – A magáé! Fogja! – teszi a lány kezébe a papírgombócot.

   – Mi ez?

  – Cipőfűző… fekete, férfi, félcipőbe való, cipőfűző. Segíteni fog a magasabb rendű cél elérésében!

   – Nem értem. Mit beszél? – kérdezi a lány szemét a földre szegezve. – Nem nézek rá! – gondolja. – Ez nem lehet igaz, csak képzelődöm.   

   Nyikorogva fékez a busz, nyílik az ajtó. Üres, nincs rajta utas.

   – Jobb, ha vigyázz, addig is… ezzel a piros körömcipővel! Nem magának való! Itt az idő –, kászálódik nehezen a lépcsőn felfelé, a különös alak. – Ne felejtse, mindannyian egy, nagy egység részei vagyunk! Kapcsolódunk az Univerzum egészéhez, az Univerzum kommunikál velünk! Tegnap Gizi, ma Géza… – hallatszik szuszogó hangja a kendő alól. – Sofőr! – kopogtatja meg a vezetőt elválasztó ablakot. – Induljon, induljon! A kapcsolat létrejött, a változás elkezdődött! Induljon már! Nem látja, nem akar… még nem akar velünk utazni! – int a lent álló lány felé.

  Az ajtók becsukódnak, a jármű elindul.

  A lány döbbenten nézi a távolodó buszt.

  – Sicc! Eredj innen! – löki arrébb a lábához dörgölődő fekete macskát. – Nem vagyok jól! Mi történik velem? Zoli, Zoli… félek – suttogja maga elé.

   Előveszi a telefont.

    – Halló, Zoli gyere értem! Gyorsan! Gyere! A buszmegállóban vagyok. Nincs baj, csak kicsit… nem vagyok jól! Miért, milyen a hangom? Furcsa? Mély? Félek, lehet, hogy igaza van?… Elkezdődött… ne kérdezősködj! Kérlek, siess! És hozd a fekete félcipődet is!

  

Budapest, 2023-09-21           

 

Szépírói kurzus 2023/ősz/5 - Klein T. László novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Dráma-Próza kurzus hallgatója, Klein T. László azt a feladatot választotta, hogy Franz Kafka Ütés a nagy kapura című novellája alapján ír egy olyan elbeszélést, ahol a kultúrák találkozása, a kultúrák közötti feszültség megjelenése a téma. Kiváló munka, örömmel közlöm. 

Klein T. László

Külföldön

 Franz Kafka: Ütés a nagy kapura című alkotása alapján

 

Hangüzenet egy hazai kutatóintézet rögzítőjén, a nem túl távoli jövőben:

– Azt hiszem, gáz van öregem! Nagy gáz. Ezt jól elcsesztem. Mondtad, hogy legyek óvatos, hogy ez itt egy furcsa népség, hogy a nők itt nem olyanok, blablablabla. Jó, néha neked is lehet igazad. Reggelig minden oké volt. Gyorsvasúttal mentünk a külvárosból a centrumba. Tudod, volt az az életbevágóan fontos tárgyalás a csaj találmányáról, valami mű kaja ügyben, ami ugye, megmenthetné az emberiséget az éhínségtől, vagy ilyesmi. Amúgy a külvárosi szálloda jó, de a kaja, öregem. A csaj ugye, elvitt magával, hogy szórakoztassam a tárgyalópartnereket. Mégiscsak kell egy férfi ennyi nő közé. Na. Reggel óta szekált. Nem tetszett neki a hajam, a ruhám, az arcom. Ismersz, a külsőmre nagyon adok. Szóval, elővettem a kütyüt, tükörfunkcióra kapcsoltam, szerintem tök rendben volt az arcom, na mindegy, végighaladtam az összes fázison: alapozás, pirosítás, rúzsozás, szemhéjfestés, pillagöndörítés, szájfényezés, legyen vele boldog. A rideg télbe kivert, magányosan tekergő lőtéri kutya se tudta, hogy náluk tilos a smink. Érted? Én nem tudtam, ő meg nem mondta. Amikor elindultunk a külvárosból, csak néhány nő ült a vonaton, mire a centrum közelébe értünk, megtelt a szerelvény nőkkel és engem bámultak. Fotóztak és röhögtek, pedig egyáltalán nem hasonlítottam az AC-DC-re. Ismersz, szolid, pasztell árnyalatokat használok, taszít a harsányság. Ők meg csak vihogtak és fenyegettek. Valami vizsgálatot emlegettek, nem ellenem, mert én nem számítok, hanem a csaj ellen, mert neki tudnia kell az ilyesmit. Érted ezt, én nem számítok, én, aki a legszebb éveimet áldoztam a cégre. A csaj nyugodt volt, engem is nyugtatgatott, bár ismersz, én aztán nem izgatom fel magam, és másnak se hagyom. Valamit magyarázott egy vöröshajú, nagykontyú nőnek, hogy nem is volt sminkelés, csak korrekció, meg, hogy ez nem bűn, hogyan lehetne már az? Egy tudálékos, feketehajú, bubifrizurás beszólt neki, tartsa már tiszteletben a törvényeiket. A csaj, valami olyasmit magyarázott, hogy idétlen népség, idétlen törvényei, amikor egy kalapos, szőke nő beszólt, hogy igaza van, és különben is, ezt a kormány találta ki. A csaj az idétlen népség, idétlen kormányáról beszélt, amikor a vöröshajú, aki végig filmezte őt a kütyüjével, megint vizsgálatot emlegetett, ami már meg is indult. Ekkor tapadt rám a fejkendős, barnahajú nő. Egyre sustorgott a fülembe, közben szemezett a kalapos szőkével. Együtt vizsgáztunk, tudod milyen béna vagyok külföldi nyelvekből, szóval egy szót se értettem. Baker! Megállt a vonat, az összes ajtónál rendőrnő. A vöröshajú meg a fekete elállta a csaj útját. A barnahajú derekamra tekerte a kendőjét, a szőke a fejembe nyomta a kalapját, majd kirángattak a szerelvényből. Hallottam, a csajt rólam faggatták, mondta, majd biztos előkerülök, de mondták neki, ő a fontos. A két nő elrángatott a szerelvénytől. A szőkét értettem, megtudtam, valami ellenállók, mert ők nem engedik, hogy bedarálja őket a rendszer. De ismersz, én átlátok a dolgokon. Szerintem csak nem akarnak dolgozni. Még azt is mondta, hogy finom falat vagyok, tudod milyenek a nők. Mondanak mindent össze-vissza. Harcolnak a férfiak egyenjogúságáért, és harcolnak a férfiak egyenjogúsítása ellen. Engem például nem kérdeztek, akarok-e egyenjogúsítva lenni? Hogyne, hogy majd dolgozni kelljen, eltartani a családot, gondoskodni mindenről? Akar a halál, dolgozzanak csak a nők, úgyis mindent jobban tudnak. Mi csak tegyük azt, amihez értünk, legyünk szépek, mi vagyunk a szebbik nem, hát nem? Ez a természet rendje. A hímeknek színes a tollazatuk, nekünk szép az énekünk, mély a bőgésünk, és minket falnak fel az aktus végén. Kicsit aggódom. Miközben a szőke-barna páros a mozgójárdán hurcolt a kijárat felé, a kivetítőn, élő adásban láttam, hogy a csajt bevitték egy szobába. A nagykontyú vöröshajú és a fekete bubifrizurás benyitott, megálltak az ajtóban, a vörös azt mondta a másiknak: –Sajnálom ezt a nőt. – A szőke fordított nekem, azt mondta, ez egy kihallgatószoba. A helyiség inkább húsfeldolgozóüzemnek látszott, mint kihallgatószobának. Jókora kádak, csupasz, csempézett falak, rozsdamentes acélkampók. Öregem hidd el, nem tehetek az egészről. Ő csesztetett. Ha nem csesztet, már ehetnénk a mű kajáját, ami megmenti az emberiséget. Na. Kérlek, intézkedj a csaj ügyében. Én rendben leszek. Meghívtak vacsorára, valami Nyami Papi lesz, biztosan jobb, mint a szállodában reggelire kapott húskonzerv.

Szóval, ha küldötök valakit a csaj miatt, szóljatok neki, hogy ne sminkeljen, és tartózkodjon a gyanús eredetű húskonzervektől. Amúgy Gas voltam. Na csá!

  

(Rekonstruktivizmus2. Budafok, 2023. szeptember 26. – október 06.)

 

Szépírói kurzus 2023/ősz/4 - Kerezsi Katalin novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Dráma-Próza kurzus hallgatója, Kerezsi Katalin azt a feladatot választotta, hogy Virginia Woolf Orlando című regénye nyomán ír egy elbeszélést. Érdekes munkáját szívesen közlöm.  

Kerezsi Katalin

 

Orlando változik

 

Virginia Woolf emlékére

 

– Barbara, ébredj, valami történt! – rázta Orlando az alvó feleségét.

– Mi van? Megint bepisilt valamelyik? – kérdezte az asszony félálomban.

– Nem, de baj van!

Barbara azonnal felrántotta a takarót, kiugrott az ágyból, és rohamléptekkel indult a gyerekszoba felé. Orlando utánaszólt:

– Nem velük van a baj, hanem velem! Nézz rám! – mondta megváltozott, egy oktávval magasabb hangján.

Barbara testén jeges rémület futott végig, amikor a hajnali, félhomályos szobában meglátta az ágyukban ülő szőke nőt.

– Te meg ki vagy? – kérdezte rémülten.

– Én vagyok az, Orlando! Így ébredtem.

– Hol a férjem?!

– Mondom, hogy én vagyok az!

– Hol vannak a gyerekek?!

Barbara a választ meg sem várva átrohant a mellettük lévő szobába és egyesével megvizsgálta a három fiút. Mindegyik békésen szuszogott, így visszament.

– Azonnal mondd meg, hol a férjem! – utasította az „idegen nőt”.

– Hidd már el, hogy én vagyok! Megértem, hogy meg vagy rémülve, de mit szóljak én?! Én ébredtem úgy, hogy nő vagyok, a fenébe is! – nézett kétségbeesetten a megváltozott Orlando.

– Nekem erre nincs időm. Mindjárt indulok a gyerekekkel az óvodába, ne találjanak itt!

– Rendben, igazad van. Felvehetek valamit a ruháid közül?

– Vegyél – zárta rövidre Barbara a beszélgetést.

Orlando kikapta a szekrényből a legfelső pólót és nadrágot, amelyek egyáltalán nem illettek össze. Barbarának most először futott át agyán a gondolat, lehetséges, hogy ez a nő tényleg a férje.

– Neked nincs egy rendes cipőd! – szólt Orlando az előszobából, miközben a szekrényben kotorászott a több tucatnyi szandál, balerinacipő, papucs között.

– Ezt már én is mondtam, többször! – válaszolta Barbara olyan hangsúllyal, mint aki csatát nyert.

Nyílt a gyerekszoba ajtaja, ezért Orlando gyorsan belebújt egy kikészített fekete magas sarkúba és sietve távozott a lakásból.

A háztömb körül kódorogva próbált rájönni, mi történhetett. Este, amikor lefeküdt aludni, még határozottan férfi volt. Egész életében az volt, nem is akart más lenni. Hajnalban felriadt, kiment a fürdőszobába, és ijedten konstatálta, hogy női teste lett. Minden részletében. Ilyen nincs – gondolta. – Biztos, hogy álmodom. Azóta órák teltek el, ő pedig teljesen ébren, még mindig egy női testben kereste a helyét.

Séta közben lábujjait egyre jobban szorította a cipő, combizmai feszültek, térdei enyhén remegni kezdtek. Alig várta, hogy a családja elmenjen otthonról, és az ajtón belépve lerúgja magáról a járásra teljesen alkalmatlan cipőt.

Elővette telefonját, hogy tűzoltó–parancsnokának jelentse, este nem tud szolgálatot teljesíteni, de eszébe jutott, női hangja van. SMS-t kezdett írni:

Szervusz, Parancsnok Úr! Nagyon sajnálom, de az egyik gyerek hazahozta a hányós–hasmenős vírust, képtelen vagyok este bemenni.

Telefonja egy percen belül csörgött, muszáj volt felvennie. Mély hangot erőltetve próbált beszélni:

– Halló!

– Orlando, mennyire vagy szarul?

– Nagyon – felelte tömören.

– Ezt nem hiszem el! Így is kevesen vagytok, kit osszak be a helyedre? Á..., Laci is az előbb mondott fel, azt mondja, ennyiért nem kockáztatja az életét, inkább elmegy pénztárosnak másfélszer több pénzért. Elegem van... Na, jobbulást, szia! – majd a főnöke kinyomta a telefont. Szerencsére.

Orlando szívből remélte, hogy hamarosan visszakapja férfitestét, a munkája miatt is. Szerette, és azért választotta, hogy életeket mentsen. De ezekkel a karokkal nem lehet megemelni egy 80 kilós testet! Vonulni akar, nem a HR-osztályon intézni a felmondási papírokat.

Elmúlt 8 óra, ezért hazaindult. Az első emeleten nem bírta tovább, levette a cipőt, és a maradék két emeletet mezítláb tette meg. Otthon megreggelizett, majd visszafeküdt aludni, hátha sikerül visszaváltoznia. Nem sikerült.

Délután a feleségét hívta telefonon:

– Szia, Barbara! Így nem mehetek a gyerekekért, az óvónők nem adják ki idegennek őket.

– Így van. Ezek szerint még mindig úgy nézel ki, mint reggel... Remek. Találkozzunk háromnegyed ötkor az óvoda előtt. A gyerekeknek azt mondjuk, hogy a barátnőm vagy.

– Rendben, ott leszek.

– És kellett volna ma a fekete cipőm.

– Örülj, hogy megkíméltelek tőle! Szia.

Este a fiúk felváltva rohangáltak a konyhában beszélgető két nőhöz, nem sejtve, hogy egyik az apjuk. Újra és újra kérdésekkel bombázták anyjukat:

– Miért nem apa jött értünk? Ma reggel miért nem láttuk? Holnap reggel, munka után jön haza?

Barbara igyekezett minden kérdésükre felelni, noha ő maga sem tudta a válaszokat. Az ikrek közül az egyik a nővé változott Orlandóhoz fordult:

– Akarsz szkanderozni? És kardozni?

Orlando imádott a fiaival játszani, focizni, biciklizni, jedi-kardozni, mindent, amit az anyjuk nem. Eddig. Most azonban – valószínűleg az ösztrogén túlsúly miatt, – nem volt kedve.

– Inkább mesélek valamit – válaszolta.

– Az nem érdekel! – azzal a gyerek kirohant, a másik kettő is követte.

– Remélem, holnapra visszaváltozom – szólalt meg Orlando.

– Én is. Megőrülök, ha nem lesz, aki lefárassza őket – mondta neki Barbara, miközben a tűzhelyen fortyogó szószt kavargatta.

A házaspár néhány mondatban, röviden átbeszélte a napi híreket miközben a vacsorát készítették, majd csendben maradtak. Kicsit később, Orlando a zöldségpucolásból felnézve, hangosan gondolkodni kezdett:

– Szerinted, tulajdonképpen, én most mi vagyok? – kérdezte a feleségétől. – Ciszhetero már biztosan nem. Vagy mégis? Végül is, férfinak születettem. De hetero vagyok még egyáltalán? Vagy már leszbikus? Biszexuális? Nembináris? Miből lehet még választani?

Ekkor csörömpölés hallatszott a nappaliból, Barbara mérgesen a fazékba dobta a fakanalat, és indult megnézni, mi történt.

– Mondtam már, hogy ne ugráljatok a kanapén! – hallatszott a kiabálása. – Vagy legalább előtte pakoljatok le róla!

Mikor visszajött a konyhába, szigorúan nézett a férje szemébe:

– Most nem érek rá az identitásválságoddal foglalkozni! A három kölyök mindjárt szétszedi a lakást, és még be kell fejezni a vacsorát.

Evés közben a legnagyobb gyerek az aznap megismert „barátnőhöz” fordult:

– Nálunk alszol? – kérdezte kíváncsian.

– Igen, ma itt alszik, amíg apátok dolgozik – válaszolt férje helyett Barbara.

Orlando az asszonyra nézett, tekintetében kétségbeesés tükröződött.

– Ha minden jól megy, apátok reggelre itthon lesz, addigra én elmegyek – mondta mindhárom gyereknek. – Most pedig egyetek gyorsan, még fürdenetek is kell, késő van.

A fiúk furcsán egymásra néztek, majd anyjukra, de, mivel az nem szólalt meg, vállat vontak és tovább ettek.

Az esti altatáshoz Barbara ment a gyerekszobába, majd befeküdt a férje mellé és hamarosan el is aludt. Orlando – attól tartva, hogy állapota végleges marad – ébren hánykolódva gyötrődött az ágyban, sokáig. Nem tudott megnyugodni.

 

Szépírói kurzus 2023/ősz/3 - Tálos Kata verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Líra kurzus hallgatója, Tálos Kata azt a feladatot választotta, hogy alkaioszi strófában ír verset. Ennek a klasszikus formának jellemzője ma már, hogy valamiféle filozófiai alapvetést is kimond aforisztikus tömörséggel. Tálos Kata itt a szabadságról fogalmaz meg fontos gonolatokat. A vers mellé illesztem a strófa képletét, ebből látszik, hogy nem mindenütt tökéletes formailag- viszont a vers mondandója méltán aratott tetszést az órán, ezért is nagy örömmel közlöm.  

Tálos Kata:
Szabadság

Szabad, ki "ember" és aki jót teremt,
és ő igazgatja sorsa hajóját,
nem nyomja össze múlt s a jövő:
az, ki sosem megvehető, szabad.
 
2023. 09. 18.
 
 
x – υ – | x – | υ υ | – υ | –
x – υ – | x – | υ υ | – υ | –
x – | υ – | x – | υ – | x
– υ υ | – υ υ | – υ | – x
 

Szépírói kurzus 2023/ősz/2 - Sayti Andrea elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A  Próza kurzus hallgatója, Sayti Andrea azt a feladatot választotta, hogy Örkény István Ballada a költészet hatalmáról című egypercese nyomán ír egy abszurd történetet, amelyben valamiféle tárgy kel életre. A mérlegről szóló írását nagy örömmel közlöm. 

Sayti Andrea:

Súly

Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka szokása szerint, azon a kedd reggelen is, alighogy papucsba bújtatta, kissé már a nap elején is bedagadt lábát,  rögvest kibotorkált a fürdőszobába. Bizonyos cselekvések után, melyek itt nem kívánkoznak részletezésre és a történet szempontjából sem bírnak semmilyen jelentőséggel, megszokott módon a mérleg irányába lépett. A mérleg, melyet kissé már megviselt az idő és a bánásmód, - de még mindig bátran állíthatta volna magáról, ha lett volna bárki, aki megkérdezi, hogy pontosan és érzékenyen mér -, szelíden és megbízhatóan lapult az alsó szekrény alatt. Özvegy Vincze Péternének, született Balogh Arankának, sem az alkata, sem a lumbágós dereka nem engedte meg, hogy lehajoljon a szekrény alatt lapuló mérlegért, ezért ma is óvatosan megkapaszkodott a szekrény szélében, míg jobb lábát lassan felemelte és becsúsztatta a szekrény alja és a mérleg közé, majd kihasználva, hogy ez utóbbit apró kerekekkel látta el a gondos tervezője, lábával előgurította a mérleget. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a mérleg nem állítódott el tegnap óta, nyelve milliméterre pontosan fedte a 0 kg alatti vonalat. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka ekkor nagy reményekkel lépett fel a mérlegre. Reményeit az alapozta meg, hogy már három teljes napja – pontosabban hatvankét órája, mióta az új postás rámosolygott – szigorú fogyókúrát tartott: szigorúan csak három kockacukrot tett a kávéjába, szigorúan csak két szendvicset fogyasztott uzsonnára, szigorúan csak két fogásból állt az ebédje és csak minden második délután toppantott be a két szelet lúdlábtortáért a sarki cukrászdába. Még azt is megállta, hogy szigorúan csak egyszer vacsorázott minden este. De a mérleg is szigorú volt, és nem restellte a valóságot mutatni, ami pont annyi volt, mint  három nappal korábban. Özvegy Vincze Péterné, született  Balogh Aranka először nem hitt a szemének, még állt néhány másodpercig a mérlegen, talán csak még be kell állnia pontosan a mérleg nyelvének, gondolta.

– Francba ezzel az ócskasággal! – kiáltott fel, amikor rájött, hogy ez nem fog megtörténni, és magát is meglepte, dühében milyen lendülettel ugrott le a mérlegről, majd akkorát rúgott bele, hogy az a küszöbön és a szobán is átgurulva az előszobai szekrény alá gurult. Özvegy Vincze Péterné, született Balogh Arankának azonban nem volt ideje tovább foglalkozni vele, hiszen éppen csengettek, így megigazította frizuráját, otthonkáját és mosolyát, majd ajtót nyitott.

Abban a pillanatban a mérleg olyan sebesen gurult ki az bejárati ajtón, hogy majdnem elütötte  a döbbent postást. Az utcán aztán még nagyobb lendületet vett, és a járókelők közé vetette magát. Előbb csak a túlsúlyos embereket vette célba és kapta fel a hátára, mert kicsit még sajgott az oldala és az őt ért igazságtalanság, melyet özvegy Vincze Péterné, született Balogh Aranka okozott. De aztán vérszemet kapott és megmérte a túl soványnak tűnő gyalogosokat is. Megmérte a gyerekeket, akik iskolába készültek, a csecsemőket a kórházból való hazaengedés előtt, megmérte a várandósokat, megmérte a Bodri vacsoráját, ami megint kevesebb volt, mint ahogy azt Bodri megérdemelte volna, megmérte az egy kilónak eladott 97 deka sertéslapockát a hentesnél, a kétkilósnak mondott kenyeret a péknél,  a bécsiszeletet a vendéglőben, a dinnyét a piacon,  a korsó sört a kocsmában, a téglák súlyát az építkezésen, a hidakon áthaladni kívánó gépjárműveket, még az orvos zsebébe dugott boríték súlyát is.

De mikor senkit sem talált, aki örült volna neki, hogy pontosan és érzékenyen mér, sőt válogatott szidalmazásokat kellett elszenvednie emiatt, akkor igazi ámokfutásba kezdett, onnantól már nem lehetett megállítani. Hirtelen megsokszorozódtak képességei és már nem csak a kilókat mérte. Megmérte a szavak és a következmények súlyát, a politikusok ígéreteit, a szerelmesek fogadkozásait, megmérte a találmányok fontosságát, a gondolatok mélységét, a mosolyok őszinteségét, a barátságok kölcsönösségét, a tehetségek valódiságát, a  levegő tisztaságát, a viccek szándékát, a bűntudatot, a mindennapi rosszindulatot és a mindennapi jóindulatot is, a feladatok nehézségét, a boldogság könnyűségét és az élet váltakozó terhét.

Amikor éppen egy kórház előtt mérte, hogy milyen gyorsan adnak utat a mentőautónak a közlekedés többi résztvevői, hirtelen úgy érezte, hogy elfogyott az ereje. Rákapaszkodott egy hordágyra, amit akkor emeltek le a mentőautóról és bevitette magát az egyik kórterembe: gondolta, kicsit megpihen. Egyetlen öregember feküdt a kórteremben, ahová a mérleg került.  Sovány, sápadt arca, amely inkább volt holté, mint élőé, meglepő ellentétben volt élénk, fürkésző tekintetével, amely egyre csak az ajtót kémlelte.

–  Megmérjelek? – kérdezte tőle a mérleg, akinek hirtelen elpárolgott minden haragja és valamit tenni akart az öregemberért.

– Á – legyintett az öreg, és talán fel sem tűnt neki, hogy egy mérleggel beszél,  – nekem már csak a lelkem nehéz. És ha úgy halok meg, hogy nem ér ide a fiam, akkor az is marad örökre.

Ekkor lépett be a fiú a szobába, még éppen idejében ahhoz, hogy elmondják egymásnak, amit el akartak mondani. Aztán az öreg csendben, mosolyogva elengedte a légzést, és nemsokára a fiú is kiment a szobából.

– Megmérsz? – kérdezte a lélek a mérlegtől.

– Boldogan – mondta a mérleg.

– Köszönöm! – szólt vissza a lélek, mielőtt kirepült az ablakon.

– Én köszönöm, hogy meglett a hivatásom – motyogta már magában a mérleg.

Azóta a mérleg kórházról kórházra jár és ügyel rá, hogy csak az arra érdemes lelkek léphessenek ki az ablakokon. Azt beszélik, mostanában már nem csak a távozni készülők igénylik a szolgáltatását, mások is fel-felkeresik, hogy megmérjék, valóban olyan könnyű-e a lelkük, ahogy azt maguknak és másoknak mondogatják. De lehet, hogy ez már csak mendemonda.