Szépírói Kurzus 2014-2015/9

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!

A nappali tagozatosok szintén járhatnak a szépírói kurzusra, erre külön is lehetőséget biztosít a Főiskola a számukra. Ezen kurzus egyik hallgatója Trafikant András, akinek a novelláját az előző blogban közöltem. Most az órai feladat az volt, hogy a másik szereplő szemszögéből írjuk meg ugyanazt a történetet, amit az előző blogban már olvashattunk. Becker Alex a feladatot jól oldotta meg. 

Becker Alex

Az utolsó csepp a pohárban

A vén öregember megint csak föl-alá sétált az irodájában, amikor bejöttem, hogy elkérjem a jelentését. A fizetett munkaidejét semmittevéssel tölti, pedig a feladat, amit meg kéne írnia, nem haladja meg egy autista kiscsimpánz képességeit sem. És rendszerint, mikor elkérem a papírokat, olyan képet vág, mintha én tehetnék arról, hogy az elmúl negyven évben is tovább öregedett. Lehet, hogy harminc éve még nem volt ilyen gyors az élet, lehet, hogy kevesebbet kellett dolgozni, én azt nem tudom, mert akkoriban még nagyon kicsi voltam. De ha valaki ma akar dolgozni, annak a mai idők munkáját kell végezni, és nekem nincs szükségem olyan munkatársakra, akik jobban mutatnának egy múzeumi kiállításon.

Éppen elég, hogy rosszul érzem magam, amiért egy öregembert így kell siettetnem, de sajnos nincs más választásom. Én szegény családból származom és vért izzadva juttotam el oda, ahol vagyok. Egy rossz gimnáziumból, ahol lenézték és kiközösítették azokat akik tanulnak, onnan jutottam be egy jóhírű egyetemre, ahol a tananyag önmagában is nehéz volt, de nekem dolgoznom is kellett mellete, hogy meg tudjak élni. Szüleim nem támogattak, mert nem lettem tisztességes vízvezetékszerelő, pedig ők annak szántak. De miért is mondom el mindezt... lényeg, hogy a vezetésnek elvárásai vannak velem szemben, és ha a beosztottam nem teljesít, rajtam kérik számon. Én pedig nem vagyok hajlandó udvariaskodni, ha életem munkája a tét.

Hivatalos arckifejezést erőltetve megkértem, hogy adja át ez elkészült jelentését, amit tegnap előtt le kellett volna adnia. Mérgesen hümmögve összeszedett néhány, látszólag véletlenszerű papírt az asztaláról, összetűzte egy gemkapoccsal és lecsapta az asztal szélére. Már nem is vártam azt, hogy udvariasan beszéljen velem, igazából már abban sem reménykedtem, hogy a munkája színvonalas lesz, és nem kell amiatt túlóráznom, hogy a jelentését javítsam, mert nem akarok leszídni egy nálam harminc évvel idősebb embert. De ahogy rápillantottam a papírkötegre amit kezembe vettem, azonnal láttam, hogy összecsapott, rendezetlen és használhatatlan anyag, ami részben régebbi munkákból van összevágva. Ekkor úgy éreztem elég, nálam is van olyan határ, amit alkalmazott, ha öreg ha nem, nem léphet át.

Mély levegőt vettem és egy rövid mondatot intéztem hozzá, olyan semleges hangon amilyenen csak tudtam:

-Nézze Thomas, ezt a munkaminőséget, és a folyamatos elmaradásokat nem folytathatja tovább, és amennyiben ezeken nem változtat, kénytelen leszek panaszt tenni a vezetőségnek.

Meg sem vártam a választ, vagy a gyilkos pillantást amit sejtettem, hogy kapnék ha nem fordultam volna sarkon azonnal. Tényleg nem szívesen mondtam ilyet, de ha egyszer nem tehetek mást... Csak azt nem értem miért nem megy nyugdíjba, pedig már többen is céloztak rá, nem is egyszer. Lehet hogy igazából mindenkinek az lenne a legjobb, ha meghalna...

[...]

Thomas temetése polgári volt. A felkért pap öngyilkosok temetését nem vállalta. Özvegye és fia kísérte a koporsót.  Hátrébb a megrendült kollégáim. A beszédek szépek voltak.

Szépírói Kurzus 2014-2015/8

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő félévre!

A nappali tagozatosok szintén járhatnak a szépírói kurzusra, erre külön is lehetőséget biztosít a Főiskola a számukra. Ezen kurzus egyik legtehetségesebb hallgatója Trafikant András. A feladata az volt, hogy Krúdy "Az utolsó szivar az Arabs Szürkében" című novellája alapján írjon elbeszélést. A feladatot szellemesen, jól oldotta meg. 

Trafikant András

Az utolsó harapás a rántottás szendvicsből

            Az irodámban járkáltam fel-alá. Inkább csak botorkáltam, mert az igazat megvallva leéltem életem kétharmadát. De milyen kétharmad volt is az! Amióta az eszemet tudom, páratlan életem volt. Nevem Thomas Brown, London mellett, egy lakóparkban születtem, ott is nőttem fel. Ó, azok a 80-as évek, azok voltak aztán szép idők! Minden megvalósult, amit gyermekkoromban álmodtam. Volt egy önálló vállalatom, aminek köszönhetően nem voltak anyagi problémáim. A vállalat minden cégvezetőjének volt barátnője, de az én barátnőm volt a legcsinosabb, mindenki irigyelt érte. Az akkori legjobb barátom is ráhajtott, de miután egybekeltünk a barátnőmmel, a barátom fogta magát, és még az országból is elmenekült kétségbeesésében. Különösebben nem viselt meg a dolog, annyira nem is voltunk olyan szoros viszonyban, ha belegondolok. Még kisiskolások voltunk, amikor megismertük egymást. Ő eggyel fölöttem járt, és be kell, hogy valljam, ez egy kicsit imponált nekem. Akkoriban még nem ismertem senkit. El kell, hogy mondjam, a barátom egy nagyon okos és ügyes fiú volt, és ezért mindig tőle kértem segítséget, ha nem értettem valamit. Egy idő után valahogy én lettem sikeresebb, talán féltékeny volt rám, a házasságom közös szerelmünkkel csak az utolsó csepp lehetett a pohárban. Ez az időszak volt az, mikor azt éreztem, hogy nincs nálam szerencsésebb ember a Földön.   

        Most pedig mi a helyzet? Itt vagyok egy lepukkant irodában, ahol nem csinálok mást, mint papírokat tologatok az egyik helyről a másik helyre. Mindezt azért, mert leszázalékoltak egy pár évvel ezelőtti „aprócska” baleset következtében. Komoly fejsérülésem miatt pár hétig kómában is voltam. Már otthon sem az a csinos nő vár rám, hanem annak csak egyre kevésbé élethű, savanyú másolata. Van egy fiunk, sok éve elköltözött otthonról. Most itt vagyok egy szűk szobában, és arra várok, hogy egy nálam sokkal fiatalabb nagyfőnök bejöjjön, és számon kérje rajtam azt, hogy miért nem oldottam meg még a délután négy órára kért feladatot. Régebben, én mentem be az irodákba és kértem számon az elmulasztott papírmunka leadását. Ebből is kiderül, hogy a világ a feje tetejére állt. Ha most jól belegondolok, egyetlen dolgot várok. Hazamenni, feltörni egy jó kis tanyasi tojást, amit aztán megcsinálok rántottának és végül beteszem két jól megpirított kenyér közé. Azért, hogy teljes legyen az öröm, felnyitok egy üveg hidegre hűtött sört, és vékony sugárban töltöm a poharamba, hogy véletlenül se csurogjon ki belőle egyet korty sem.                                                  
             Pár perc múlva meg is jelent az irodámban egy vékony, alacsony termetű kis mitugrász, akit a felsőbb vezetés küldött a nyakamra az elmaradt jelentés miatt. Mivel nem szerettem volna kellemetlenséget okozni magamnak, odaadtam a korán sem kész vázlatot. Mindannyian jól járunk, nekik a kezükbe került a jelentésem, amely még akkor sem lenne érdekes, ha a végleges verzió lenne, én meg hamarabb nézhetek az esti örömök elébe. Négy óra is elmúlt, mikor beszálltam az autómba.

     A környéken nem volt senki, mivel a vállalat London legeldugottabb részén helyezkedett el. Becsuktam magam után a kocsi ajtaját, majd becsatoltam az övemet. Az ablak üvegén megláttam tükörképemet. Amit abban láttam, semennyire sem tetszett. Egy ősz hajú, ráncos és megkeseredett alak arca nézett vissza rám. Ez a látvány szinte elborzasztott engem. Mennyi keserűség és harag gyűlhet össze egy emberben ennyi idő alatt? Ez az arc sok mindent elárul a viselőjéről. Régen, kívül - belül más voltam. Egyszerűen fel nem foghatom mostani énemet.   

     Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki az autóból miután leparkoltam a házunk előtt. Ekkor már este nyolc is elmúlt. Ez nem is olyan meglepő, mert aki ismer, az tudja, hogy Londontól egy több kilométernyire lévő kis városkában lakom a feleségemmel. Szerencsére, teljes sötétség volt a házban, mikor beléptem. Régóta nem keresem ennek az okát. Több év óta ez a sötétség fogad. Lehet, hogy pont az én viselkedésem idézte elő ezt a légkört, ami most a házunkban van. Szépen lassan átöltöztem pizsamára, bementem a konyhába és hozzáláttam ahhoz, amire egész nap vágytam. Pár perc múlva minden ott termett a tálcán, fogyasztásra készen. Miután bementem a tálcával a nappaliba, fogtam magam és leültem a kanapéra. Alig bírtam ellenállni annak, hogy a számban érezhessem a meleg rántottás szendvics ízét és a jéghideg sört, amibe belekortyolok, hogy leöblítse az előbbi falatot. Egy gondolattól azonban mégsem tudtam megszabadulni. Attól, hogy talán nem lenne-e jobb, ha éppen ez a harapás volna az utolsó a rántottás szendvicsből.

•

           

Thomas temetése polgári volt. A felkért pap öngyilkosok temetését nem vállalta. Özvegye és fia kísérte a koporsót.  Hátrébb a megrendült kollégák. A beszédek szépek voltak.

2014. október 19. 

Szépírói kurzus 2014-2015/7

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozás egyikén - többek között - Habony Mária olvasta fel a novelláját. Az volt a feladata, hogy olyan novellát írjon, aminek az első mondata megegyezik Kertész Imre regényének az első mondatával. A feladatot jól teljesítette, itt közlöm.  

Habony Mária

Macskátlanság

       Ma nem mentem iskolába. Amikor reggel elindultam, vissza kellett szaladnom a tesicuccomért. Véletlen, nyitva hagytam az ajtót, a macska meg egy óvatlan pillanatban kiszökött. Anyám nem tudja, ő és a húgom már hamarabb elindultak itthonról.

       Teljes pánik tör ki rajtam, ledobom a táskámat, bezárom az ajtót és a macska után eredek. Végig rohanok a gangon, lenézek a három emelet mélyen lévő udvarra. Hú, de jó illat jön fel az alattunk lévő étteremből. A konyhájuk ajtaja pont az udvarunkra nyílik és tárva nyitva van. Állj! Mit csinálok? Ja igen, a macskát keresem. Szóval, lenézek és sehol sem látom. Lefutok a lépcsőn, mert nyilván nem ment le lifttel a macsek. Persze, hogy nem, hiszen nem tudja kinyitni a lift ajtót, pláne nem tudja megnyomni a gombot. Minden emeleten és a fordulókban megállok, majd tüzetesen körülnézek. Sehol sincs! Anyám meg fog ölni! Húsvétra vette a macskát nekünk a húgommal. Egy vagyon volt, ahogy anyám szokta mondani. Leülök a földszinten az utolsó lépcsőfokra, két tenyerembe temetem a fejemet, mélyen beletúrok a hajamba- hosszú hajam van fiú létemre, mert szerintem baromi jól áll- és hol jobbra, hol balra rángatom a fejemet. Mi a jó Istent fogok csinálni, ha nem találom meg Glóriát? Glóriának hívják a cicánkat, kiscsaj bizony. Imádom őt, nagyon sokat szoktunk játszani, mindig együtt alszunk. Vagyis én alszom, ő meg harapdálja a lábujjamat. Egy bajom van vele, ő is olyan hisztis, mint általában a nők. Állandóan nyávog. Anyám ilyenkor valami tüzelést emleget, pedig nem is ég a macska és nem is tüzelőanyag. Tudom ám mit jelent a tüzelés, csak viccelek. Sír egy pasi után, mint minden csaj, de nem lesz neki pasija, anyám megmondta. Majd elvisszük az állatorvoshoz, az elveszi a kedvét a pasizástól.

Nyílik a lift ajtó, jaj neeeeeee, a büdös néni az. Az emeletünkön lakik egy öreg néni, borzalmasan büdös szegény. Ne már, észrevett.

-          Csókolom.

-          Szervusz kisfiam.

       Nagy levegő, orr bezár, száj kinyit, így lehet csak elviselni. Ne álljon le velem beszélgetni, mert csak orrhangon fogok tudni válaszolni neki.

-          Baj van, kisfiam?

-          Dem, dincs semmi baj.

-          Biztos? Tán megvagy fázva?

-          Iden, kicsit megfáztam, de amúgy semmi dond.

-          Rendben, akkor szia Kincsem.

-          Csókolom.

      Ez borzasztó volt. De hol a macska? Hol keressem? Fene ebbe az étterembe, milyen isteni illatok jönnek onnan, pláne jólesik így a büdös néni után. Odalopódzok a konyha ajtajához, beleszagolok a levegőbe és magamba szívom az egész étlapot. Kezdek nagyon éhes lenni, a macska meg sehol, suliba nem mentem, úgy érzem, ma nem leszek anyám kedvence. Az udvaron hatalmas, gazos bokrok vannak, senki nem törődik velük, akár tíz macska is megbújhat bennük és észre se venni. Keresek egy botot és elkezdem piszkálni vele a bokrokat, közben pedig szólongatom Glóriát.

-          Glória, Glória, Glóriaaaaaaaa cic cic cic Glóriaaaaaaaa!

       Itt a vég, már látom a haláltusámat, amikor anyám megtudja mi történt. Legalább az étteremben dolgozó konyhás lány, aki most jött ki cigizni, adhatna valami kaját. Rám sem bagózik, vagyis hát bagózik, de nem rám. Feladom! Visszamegyek a 3. emeletre a lakásunkba, lógatom a fejemet és felkészülök minden rosszra, ami csak történhet velem. Életfogytiglan szobafogság, se szülinap, se névnap, se Télapó, se karácsony. Már könnycseppek is nekivágtak az útnak, mely az arcomon át vezet, miközben nyitom az ajtónkat. Belépek a lakásba és akkor és akkor, ott van ő, ott van Glória! Nyávogva jön felém, dörgölőzik hozzám, lerója a kötelező nyolcasokat a két lábam között. Mimimimimiiiiiiiiiii? Mi történt? Gondoljuk csak végig. Nyitva hagytam az ajtót, láttam kiszaladni, majd letettem a táskám… Addig is nyitva volt az ajtó, mindvégig nyitva volt az ajtó…

-           Szóval közben visszajöttél, te mihaszna nyávogó gép?

     Lesz szülinapom, lesz karácsonyom, lesz életem! Van Isten, van macska! De mit mondok anyámnak, miért nem mentem iskolába?

Grúz könyveim ანდრაშ პეტეცის უცხოელები ანდრაშ პეტეცი – "დაბაბდების დღე

Grúz könyveim közül az Idegenekről itt  

ანდრაშ პეტეცის უცხოელები 

olvasható grúzul.
A Születésnap című könyvemről pedig 

ანდრაშ პეტეცი – "დაბაბდების დღე"

 itt.
Rólam pedig itt lehet olvasni, mindezt persze grúzul.

Szomorú ország

Szomorú ország

Szomorú ország szomorú polgára vagyok.

Szomorú a mosolyom, mert szomorú.

Szomorú a nevetésem, mert szomorú.

Szomorú a pillantásom, ahogy az uccán

szomorú honfitársaimra nézek.

Szomorú ország szomorú polgára vagyok.

Szomorú vagyok, mivelhogy körbevesz

valami nagy-nagy szomorúság.

Szomorú vagyok, amikor átölel,

valami szomorú ölelés.

Szomorú vagyok, amikor szomorú

bort iszom, hogy feledni tudjam

végtelen szomorúságomat.

Szomorú ország szomorú polgára vagyok.

Minden pillanatban szomorúságot

szívok magamba.

Nincs körülöttem levegő, ezért

oxygen helyett szomorúság-

molekulákat lélegzik a tüdőm.

Minden pillanatban szomorúságot

árasztok önmagamból.

A bőröm pórusai szemmel nem látható

szomorúság-cseppeket izzadnak,

amióta csak az eszemet tudom.

De mi is a Szomorúság?

Talán megfelelően és pontosan fogalmazok,

ha azt mondom, az Élet tökéletes hiánya.

Szomorú tehát körülöttünk minden.

Szomorú, szomorú, szomorú,

szomorú, szomorú, szomorú,

szomorú.

Bauer Krisztina díja

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A kurzus egyik kiváló hallgatója, aki már második szemeszterét tölti velünk felnőtt hallgatóként, Bauer Krisztina, fontos irodalmi díjat kapott!

Szépírói kurzus 2014-2015/6

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódott. A kurzusra a felhívás itt olvasható.

A legutóbbi foglalkozás egyikén - többek között - Harcos Mátyás olvasta fel novelláját. Érdekes, humoros írás. Itt közlöm.  

Harcos Mátyás - Egy történet születése

   Na, végre megfogantam! Csak egy pillanat műve volt. Utazás közben történt a ráckevei HÉV-en. Apámat, Joó Ötletet is magával ragadta a HÉV, és fickándozva közelített Anyámhoz, Dús Fantáziához, majd hevesen egymáséi lettek.

   A megszületésemig egy kellemes, halványszürke inkubátorban múlatom az időt. Már rájöttem, hol vagyok. Szép csendben cseperedek az íróm fejében. Itt minden barátságosan meleg és puha. Nedves kis tekervények útvesztőin keresztül araszolok a szülőszoba felé. Ha egyszer majd kicsusszanok az íróm tollából, az egy természetes szülés lesz. Az is előfordulhat, hogy végül mások unszolására bújok elő a fejéből. De nekem, az is király! Vagy császár? Mindegy, csak vágjunk már bele!

   Elárulom, itt még tusoló is van. Igaz, néhanapján akkora már a borgőz a tisztálkodásom végére, hogy elgondolkodom, talán előtte még tisztábbnak is éreztem magam. Viszont az íróm lelkiismeretes ember és vigyáz az egészségemre. Gyakorta bemutat a terhesgondozóban, amit ők csak alkotói körnek hívnak. Ilyenkor azt mondják, ne féljek, nem fog fájni és aztán jól felolvasnak. Viszont, az már kicsit sem kellemes, amikor körbevizslatnak a gyakorta nyirkos gondolataikkal. Ilyenkor érzem, ahogy az íróm is belerándul egy kicsit.

   Apám kromoszómájának köszönhetően egy kerekded, nőnemű történet leszek. Azért születek meg, hogy elmeséljem a hősnőm érdekfeszítő sorsát. Az íróm dönti el, hogy jó kedvre derítsem-e az embereket, vagy inkább alaposan megríkassam őket. Bütyköl majd nekem mindenféle szituációkat, konfliktusokat és megoldásokat.

Tudom, hogy ha eljön az idő, nem embernek születek - hanem embereknek.

   Izgalmasak ezek a születés előtti percek. Nagyon remélem, hogy az íróm a maga gyönyörűségére viselős velem. Nem szeretném, ha béranya módjára pénzért csinálná. Az, annyira megalázó!

   Azt viszont nagyon is szeretném, ha idejekorán egy szót sem szólna rólam másoknak. Hallottam, hogy léteznek olyan elvetemültek, akik lenyúlják a másik kisdednyi történetét. Nem akarok zabigyerek lenni! Ahogyan, azt sem akarom, hogy az íróm ügyetlenkedése miatt beskatulyázzanak. Akkor, úgy érezném magam, mint egy börtöntöltelék. Én szárnyalni szeretnék – szabadon.

Hát tessék, nem adom alább! Egy igazi remekmű akarok lenni!

   Ha emberi csecsemőként látnám meg a napvilágot, akkor mindenkit érdekelnének a születési paramétereim. Az én hosszamat, azonban nem centikben mérik. Egyperces leszek, novella vagy talán regény? Ha az íróm is elkezd flörtölni Anyámmal, akkor nyílván egy fordulatos regény. És mi lesz, ha inkább Apámmal haverkodik? Ha csak gyengécske ötlet maradok, akkor még az egy percet sem érem meg. Ebbe, belegondolni is szörnyű. Azt is jó lenne tudni, mekkora lesz a súlyom. Sajnos a történetek súlya sem a születésükkor derül ki, csak inkább az életük vége felé. Az én íróm még kezdő tollforgató.

Te, jó ég! Még a végén koraszülött leszek, és visszadugnak az inkubátorba.

   Viszont, ha szerencsém lesz, még akkora is lehet a súlyom, mint egy Kossuth díjé. Ha jó családba születek, akkor biztosan jó dolgom lesz. Az íróm, majd tejben-vajban fürdet és lehet, hogy még évek múltán is izgatja a fejlődésem. Talán, még azt is engedi, hogy megzenésítsenek, vagy netán filmet készítsenek belőlem. Juj, de izgi! Még az is előfordulhat, hogy egy szexi filmsztár formálja meg a hősnőmet.

   Valami történik! Már érzem a vajúdást. Az íróm egy kicsit szaporábban lélegzik. Úgy hallom, már zihál is! Csak, úgy csorog a magzatvíz a homlokáról. Most előrehajol és görcsösen kapaszkodik a mellette álló kiadóba. Még, egy pillanat és megszületek.

Na, most meg hol vagyok? Egy szakálas szerkesztő bácsi megpaskolja a fenekem.

- Mi lesz a neve? - kérdezi a csatakos írót.

- Az aapja után, Joó Töörténet.

- Isten hozott Joó Történet! Meglátod, még sok pénzt keresünk, így együtt.

Hát, örülnek nekem!

- Oááá…