Szépírói kurzus 2020/ősz/15 - Reményi Kitti elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, aki Reményi Kitti néven alkotja műveit, azt a házi feladatot oldotta meg, hogy tárcanovellát ír, amelyben benne van napjaink valósága, hangulata. Kiváló munkáját örömmel közlöm. 

Reményi Kitti

Zsebkendő

Fiatal pár sétált kézenfogva az Andrássy úton a késő őszi estén, beszélgettek, talán filozófiai dolgokról, vagy csak úgy a hétköznapokról. Előttük egy felnyírt hajú férfi tolta a biciklijét, majd jobb kezével benyúlt a zsebébe, elővett egy zsebkendőt, belefújta az orrát, és azzal a lendülettel eldobta a földre a zsebkendőt. A pár férfi tagja, aki civil ruhába öltözött rendőr volt, megbökte a vállát.

– Ne haragudj, valamit elejtettél. – A srác egy pillanatra hátranézett, jól megnézte magának a párt, majd felpattant a biciklijére, és eltekert a tömegben.

A pár gyanútlanul tovább sétált ugyanolyan vidáman, mint addig. Mikor odaértek az Oktogonra, szinte a semmiből előtűnt a biciklis srác és vele még két másik kopaszra nyírt fiatalember, egyenesen feléjük tartottak. A lány érezvén a veszélyt, megszorította társa kezét, aki mindvégig higgadt maradt, egészen addig, amíg a lehető legszorosabb körbe nem állták őket. A járókelők jöttek-mentek, ügyet sem vetve rájuk. Ők olyanok voltak, mint egy baráti társaság, akik beszélgetnek, és a járókelőknek fogalmuk sem volt, mi is zajlik valójában. Az egyikük egy magas tetkós srác a fiatalemberrel szembe állt, és mélyen a szemébe nézett:

– Hallom, hogy nem tetszett a barátom viselkedése – mondta, miközben a kabátja alól egy kis kést szegezett a srác mellkasának. A lány sikítani akart, de aki a háta mögött állt, meghúzta a haját, és csendre intette. A lány a könnyeivel küszködve csendben maradt, moccani is alig bírt úgy közrefogták őket.

– Szóval, mi a megoldás apukám? – kérdezte a tetkós srác, kését a fiúnak szegezve. – Két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy szépen adsz egy kis lóvét, vagy lenyúljuk a kurvád!

A lány menekülni próbált, de a kezét hátratekerték, nem jött ki hang a torkán. – Adj neki az istenért! – mondta végül.

–  Nincs nálam pénz – mondta higgadtan a fiú, miközben észrevétlenül bekapcsolta a zsebében lévő rendőrségi jeladóját. – Megbeszélhetjük, ezt nyugodtan is, nem akartam én szólni, bocsánatot kérek a barátodtól, igaza volt, én is eldobnám a zsebkendőmet hasonló helyzetben. – A lány nem akart hinni a fülének, erőből rálépett az egyiknek a lábára, aki mégjobban megszorította a csuklóját.

– Kisapám, fogytán a türelmem, a bocsánat nem elég! Pénzed vagy a nőt adod!

– Csinálj már valamit! –  sürgette a lány, de a fiú továbbra sem tudott semmit mondani, lopva körbenézett. Nem látta sehol a segítséget, egyre jobban érezte, hogy a torka kiszárad, lába remeg, semmi más ötlete nem volt. A barátnője szólalt meg:

– Nálam van egy tizes, oda tudom adni.  Itt van a táskámban – mondta, és kotorászni kezdett a táskájában, amiből kivette a nagymamájának szánt pénzt, és remegő kézzel adta oda az egyiküknek.

– Jól van, jó kislány vagy! – mondta a tetkós srác, és elvette tőle a pénzt, majd megpaskolta a lány arcát és annak barátja felé fordult. Meglebegtette a pénzt az orra előtt, és aztán telibe is köpte az arcát, aki megalázottan, földbe gyökerezve állt ott, mozdulatlan.

– Egy dolgot tanulj meg kisapám! Soha ne avatkozz mások dolgaiba! – mondta, majd elindultak. A zebra túloldalán viszont két rendőrségi járőr már várt rájuk.

 

2020. 10. 25.

Szépírói kurzus 2020/ősz/14 - Rózsa Boglárka elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Rózsa Boglárka azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Örkény A Sátán Füreden című egypercese alapján írt egy kiváló novellát.  Megérdemli a figyelmet! 

Rózsa Boglárka

A Sátán a moziban

 Örkény István nyomán

 Már másfél órája álltak sorban, hogy bejussanak a híres rendező, V.L. legújabb filmjének premierjére. Az embertömeg egészen az utcáig hömpölygött, zajosan és egyre izgatottabban. Bár a jegyek száma korlátozott volt, mindenki reménykedett, hogy neki még éppen jut egy, még ha a leghátsó sorba is.

R. és Á. magatehetetlenül toporgott a hűvös téli szélben, és csak arra tudtak gondolni, hogy bent leüljenek a puha moziszékre és frissen készült popcornt ropogtatva élvezhessék a filmet. Csakhogy a sor hosszából ítélve még rengeteg időt fognak itt fagyoskodni.

Néha úgy tűnt, percek telnek el anélkül, hogy bárki előrébb mozdulna. Mögöttük egy terhes anyuka panaszkodott, hogy ha tudta volna, hogy ennyit kell majd várni, akkor hozott volna kempingszéket, hogy leülhessen.

R. unottan nézett maga elé, Á. pedig nagyot ásított. Hetek óta készültek, hogy majd hamar felkelnek, és időben idejönnek. Sajnos az interneten megvehető VIP jegyekről lemaradtak, mert az éjféli kiárusítást mindketten átaludták. Így maradt a sorban állás.

Maguk elé meredtek, és csak hallgatták, ahogy az előttük álló család egymás szavába vágva vitázik azon, hogy teljesen fölöslegesen állnak még itt. Leheletük kis felhőkként csatázott egymással a hűs levegőben.

R. közelebb húzódott Á.-hoz, aki átölelte, ám ekkor valaki oldalról beléjük ütközött.

– Elnézést, nem akartam meglökni Önöket.

A férfi fekete szövetkabátot és kockás sálat viselt. Borotvált arcáról sütött a derű és a jólét.

– Semmi gond – felelte R. tétován. – Úgysem történik itt túl sok minden.

– Áh igen, valóban kicsit lassan halad a sor – csóválta fejét együttérzően a férfi.

Csendben lépdeltek előre, ahogy a tömeg egyre közelebb ért a bejárathoz. A pirosan villogó Mozi felirat mintegy irányfényként szolgált a didergő rajongóknak.

Se R., se Á. nem szólt a férfihoz, az mégsem tágított mellőlük.

– Elnézést, Ön sorban áll egyébként? – kérdezte végül Á.

– Valójában nem, tudják, a feleségemet várom, hogy soron kívül átvehessük a VIP jegyünket. Úgy siettem az imént, de még nem ért ide.

– Ó, tehát Önnek VIP jegye van? – csodálkozott R., és jelentőségteljesen Á.-ra pillantott. – No mi erről lemaradtunk, tudja, sokat dolgoztunk, nem bírtunk fennmaradni, hogy lecsapjunk rájuk.

A szövetkabátos empatikusan bólogatott: – Abszolút megértem, valóban nem volt emberi időben ez a mozitól. De őszintén szólva az sem, hogy hagyják, hogy ennyi ember fagyoskodjon az utcán a mínuszokban.

Á. az órájára pillantott; a film fél óra múlva kezdődik, és ő már nem érezte a lábát. R. is elcsigázottnak tűnt.

– Menjen nyugodtan előre, és ha mi nem is jutunk be, legalább maga élvezze a filmet! – mondta lemondóan Á.

A férfi már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor megcsörrent a mobilja. Felvette, beszélt néhány szót, majd visszafordult R.-ékhez.

– Nézzék, úgy tűnik, én mégsem mozizom ma. A feleségem hívott, defektet kapott az autója, ahogy vitte haza a gyereket. Rögtön oda kell sietnem.

R. és Á. nagyokat pislogott, de a férfi folytatta:

– Itt a névjegykártyám, ha gondolják, menjenek előre, és mondják be a nevem. Rögtön megkapják a két VIP jegyet; középre szólnak a második sorba.

R. és Á. döbbenten meredtek rá, majd összenéztek. Á. jobb kezével automatikusan a fehér papírkártyáért nyúlt, míg a másikat a kabátja zsebében melegítette.

– És kérnek személyit? – kérdezte R., aztán halkabban folytatta. – Elég rizikós lenne kiállni ezért a sorból.

– Mégiscsak VIP helyekről van szó – jegyezte meg Á.

A férfi úgy tűnt, már nem figyel rájuk, mert sietve elköszönt, majd hozzátette:

– Szerintem döntsenek hamar, mert nemsoká lezárják a pénztárakat!

Aztán futva eltűnt abba az irányba, amerről jött.

R. és Á. a névjegykártyára pillantott, aztán a sorra. Időközben már a mozi bejáratához értek, de még bőven voltak előttük, akik bent várakoztak. Megcsapta orrukat a frissen készülő popcorn sós-sajtos illata.

Innen már csak pár lépés lenne előresietni a legközelebbi pénztárhoz.

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/13 - Goór Csaba elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Goór Csaba Örkény elbeszélése alapján írt egy nagyszerű elbeszélést.  Örömmel közlöm. 

Goór Csaba

A Sátán a Kunigunda utcában

 

Örkény István: A sátán Füreden című elbeszélése alapján

 

Dr. V.Z.ZS. kénytelen volt egy piszlicsáré ügy, azaz egy kiégett izzó cseréje miatt a nagy márkafüggetlen szervízhez fordulni. Pontosan érkezett, mint mindig, de épp az imént közölték vele, hogy csak mintegy fél óra múlva tud az autóvillamossági szerelő hozzáfogni a munkához.

Az ügyfél magához vette a táskáját, panyókára vetette a zakóját, végül a napszemüvegével hátra simította borzas haját.  Sétára indult a kellemes, napos időben. Az éjszakáról itt maradt élénk szél még feltartóztatta a gyülekező hőséget.

Nagy levegőt vett, és hirtelen kifújta magából a maradék bosszúságával együtt. Mindig utálta, ha rabolják az idejét.

Egyenesen a következő saroknál ácsorgó csoportosulás felé tartott.

Volt ott mindenféle: nők és férfiak, idősebb és tinédzser korú, gebe és jó húsban lévő, üde és ápolatlan egyaránt. Az ügyfél megtorpant egy pillanatra a színes gyülekezet látványától. A fura megjelenésű alakok szótlanul álltak a zárt kapu előtt. Szemmel láthatóan vártak valamire vagy valakire.

A többiektől kissé elkülönülve álldogált egy szikár, jólöltözött férfi, akiről látszott, hogy még igyekezne megkapaszkodni, de már megindult a lejtőn. Az ügyfél odalépett hozzá, és izgatott hangon megszólította.

– Jó napot kívánok, uram! Bocsánatát kérem a zavarásért, de azt kell mondanom, hogy szükségem van magára.

A fickó nem is érzékelte, hogy beszélnek hozzá, és továbbra is kitartóan meredt maga elé.

– Nem hallja, kérem? Ahogy megpillantottam, azonnal tudtam, hogy maga az, aki kell nekem – erősködött tovább az ügyfél.

– Mit piszkálja a Tanár urat? Nem látja, hogy alkesz? – mordult az ügyfélre az aranyláncos Bikanyakú – Hozzon neki egy felest, ha szóra akarja bírni!

– Kell neki! Azt mondja, szüksége van rá. Szerelem első látásra. A fene a gusztusát! – visította fejhangon a dupla tokás Kölyökképű. Néhányan vele vihogtak.

– Ne féltékenykedj, kisherceg! – kontrázott rá a Pirszinges orrú srác.

Az ügyfélnek kissé megrándult a szája széle, de nem gondolta, hogy reagálnia kellene az efféle alpári tréfákra.  

– Nyögje már ki végre, mit akar tőle! Mire kellhet magának ez a roncs? – fontoskodott a vörössel rúzsos Ducika.

– Szükségem van erre a típusra – válaszolta az ügyfél kissé elgondolkodva –, pontosabban arra, amit képvisel – tette azután hozzá határozottabb hangon.

– Ki ez a fószer? – kérdezte hátul félhangosan a kopasz, denevérfülű Okostojás – olyan ismerős nekem – és bőszen nyomkodni kezdte a telefonját.

– Ja, nekem is. Olyan művész feje van, nem? – toldotta hozzá a hórihorgas Lóarcú.  

– Szüksége van rá, ez eddig oké – nyugtázta Ducika – csak azt nem értem, hogy hol és hogyan csinálja majd azt a képviselést, vagy hogy a fenébe is mondta?

– Nézze, van egy elméletem, amit ez a figura kitűnően demonstrálna az előadásomban. Sőt, amint megláttam, megvilágosodott egy eddig számomra homályos szempont is – magyarázta lelkesült hangon az ügyfél.

– Inkább azt mondja meg, mennyit fizet! Én szívesen magával tartok, ha többet kínál ezeknél. Ami persze nem olyan nehéz. Velem jobban járna. Én nem piálok – kínálkozott a Lóarcú.

– Nem, nem hiszem, és pont az utóbbi miatt nem. Egyébként kik azok az ezek? Kire …

– Mit játszod meg, mintha nem tudnád, hogy kire várunk! Idetolakodsz és kavarod itt nekünk a szart! – ugrott neki a Pirszinges.

– Kikérem magamnak ezt a hangot! Én jószándékkal közeledtem ehhez az úrhoz, nem tolakodóan. Továbbá úgy hiszem, nem tegeződünk, fiatalember!

– Jól van, nyugi. Szerintem te, bocsika, maga jobban szeretné azt, amit én képviselek – vágott közbe a botoxszájú Jócsaj, és tolta előre impozáns dekoltázsát. – Csak annyit magamról, hogy én már kaptam egyszer szöveges szerepet is. Ezek itt mind csak álmodoznak arról – mutatott körbe magabiztosan. – Csak talál nekem is valami demonstrálni valót! – kuncsorgott negédesen affektáló hangon.

– Nem, maga sem illik bele az elképzelésembe, kisasszony. Sajnálom, majd talán máskor – hárította el az ügyfél.

– Az enyém szerintem beleillene az elképzelésébe vagy micsodájába. Na, abba aztán tuti – röhögött föl a Bikanyakú – tudjátok, hogy kinek a micsodájába, ugye? – kacsintott a Jócsaj felé, és önelégült képpel nyugtázta, hogy a jól sikerült sziporkával magára vonta az egész társaság figyelmét.

– Úgy látom, hiába minden igyekezetem – mormogta maga elé lemondóan az ügyfél.  – Igazán nagy kár érte – csóválta a fejét, majd az órájára pillantott, és elindult visszafelé.

– Megtaláltam! Végre! – hadonászott a guglijával Okostojás – tudtam, hogy ismerős.  Ez kérem itt maga a Kérei, személyesen. A producer a Sikk tévénél. Tessék, itt van a fényképe is!

– A frászt, én már dolgoztam annál. Ez még csak nem is hasonlít rá – intette le a Pirszinges.

– Ez biztos csak egy kis köcsög, akit ideküldött a konkurencia szimatolni meg lenyúlni – csatlakozott a Bikanyakú –, de elég bendzsón csinálja.

Ekkor az épületből kijött egy ember, megállt a kaputól vagy tíz méterre, és onnan kiabált ki a rácsokon keresztül.

– Elmehetnek, emberek! Technikai okok miatt elmarad a mai forgatás. Jöjjenek holnap! Mindenki. Nagyon kellenek az ilyen különleges karakterek. Ezt üzeni a producer.

– Szemét banda! Ez a nap is elment a lecsóba! – mordult föl elkeseredett hangon a Bikanyakú, és nagyot rúgott a vaskapuba.

– Azt hiszik ezek, hogy mindent megengedhetnek maguknak!?

– Ideutazik az ember messziről a semmiért. Kidobott pénz.

– De hova lett a Kérei? – kiáltott föl Okostojás.

Forgolódtak, nézelődtek minden irányba, és föl nem foghatták, hogyan tűnhetett el ilyen hirtelen.

– Na, még ez is! – bosszankodott a Lóarcú.

Még hosszasan toporogtak, és reménykedve bámultak befelé. Hátha valami csoda folytán mégis csak megnyílik az a kapu! Vagy legalább visszajönne az a Kérei! Egyedül a Tanár úr indult el imbolygó léptekkel. A márkafüggetlen autószervíz irányába tartott.

 

Pilisborosjenő, 2020. szeptember 19.

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/12 - Szepesi Jolán - Jolka verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Szepesi Jolán-Jolka szabadverset írt, olyan témában, amely mindig aktuális. Kiváló munka, ajánlom mindenki figyelmébe.

Szepesi Jolán-Jolka
nőnap
 
ha lett volna Apám figyeltem volna
hogy borotválkozik naponta
keze hogy simítja hajam
láthattam volna hogy pillant Anyámra
hogy néznek össze cinkosan
ha lett volna bátyám
meghúzta volna copfomat
ha ő elszívott egy cigit
beárultam volna biztosan
öcsém kivel játszhattam volna katonásdit
és olvashattam volna Karl May-t neki
ha lett volna Anyámnak bátyja
neki óriás cipője  cigaretta szaga ruhájának
ha lett volna gyermekéletemben                                 
megtanultam volna a férfit
s nem féltem volna tőlük soha
 

 

Szépírói kurzus 2020/ősz/11 - Bali Anikó verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Bali Anikó Tolnai Ottó versének hatására készített egy újabb nagyon jó művet. Örömmel közlöm.  

 

Bali Anikó

 

az anyák döntenek

 

*ki dönti el mi ehető mi édes

én azt mondom az anyák döntenek

ösztönből

déenesbe programozott kóddal

testükkel táplálnak

eres mellük zsíros tejet kínál

ha el nem apad

a nagyvárosok pótanyákkal

tápszerrel etetnek

úgy mesélik majd

a tápos nemzedék

mindig az anyák

ők döntenek

mi ehető mi édes

mint az anyatej

 

 

*Tolnai Ottó: Mi ehető mi édes

https://reader.dia.hu/document/Tolnai_Otto-Nem_konnyu-31732

Szépírói kurzus 2020/ősz/10 - Hajnal Éva verse

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva Tolnai Ottó nyomán írt egy kiváló verset. Példaértékű munka, ezért itt a Blogon is örömmel közlöm.   

Hajnal Éva
stollwerck
-Tolnai Ottó hatására -
 
elemér bácsit 
a sarki boltost
mindenki hülye zsidónak hívta csak mi nem
pipadohányt árult
olyan jó dohányillat volt nála
meg újságot
és lottót
én stollwerck cukorkáért jártam hozzá
1967-ben
ő minden találkozásunknál sajnálta hogy meghalt az apukám
és mindig küldött még egy stollwercket a testvéremnek is
hazáig szaladtam
leültem az udvaron a kút melletti padra 
és megettem mindkettőt
a második sosem ízlett
elemér bácsi rég meghalt
a szemüveges férfi 
azzal a fekete táskával itt a buszon 
szakasztott a mása
épp van egy karamella a zsebemben
a legjobbkor
 
 

Szépírói kurzus 2020/ősz/9 - Papp Lídia novellája

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Papp Lídia Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája alapján írt egy elbeszélést. Kiváló munka.  

PAPP LÍDIA

 A STRÉBER

         Biztosak voltunk benne, hogy te leszel az egyetlen, aki viszi valamire közülünk. Neked nem az a sors volt megírva, mint a legtöbbünknek, hogy a közeli pelenkagyárban robotoljon. Fent a fővárosban lett volna a helyed. Amíg mi óra alatt papírgalacsinokkal dobáltuk egymást, vagy az iskolaudvaron összegyűjtött bogarakat pöcköltük a másikra, te az első padsorban jegyzeteltél. Mindent gyöngybetűkkel írtál le, a házikat rólad másoltuk, és a te füzeteidből tanultunk dolgozatokra. Ha suli után focizni hívtunk, lesütötted a szemed. Sietned kellett haza gyakorolni. Anyád soha nem engedett el sehova, a szava pedig számodra szent volt.  

     Egyesek csúfolni kezdtek, de úgy tettél, mint akit nem érdekel, úgyhogy megunták. Megszoktuk a különcséged, a koravén tekinteted, a görcsös igyekvést, hogy megfelelj a felnőtteknek. Bujkálva szívtuk az első cigarettáinkat, miközben te egyre csak abban a nagy házban gyakoroltál. Nem mondtad el, hogy mit, mintha szégyellted volna, de titokban utánad osontunk és a függönyön át láttuk azt a komor szobát benne a rengeteg hangszerrel. Csak a hegedűt és a zongorát ismertük fel. Nem tudom miféle csodagyereket akartak belőled csinálni, de még a színötös eredményeidért sem cseréltük volna el veled az iskola utáni délutánjainkat. Pocsékul játszottál. Anyád végig ott volt veled a szobában és megparancsolta, hogy játszd el ugyanazt a hegedűszólót, te pedig mindannyiszor hibáztál. Nem lázadtál, nem mondtál neki nemet, ahogy mi tettük volna, csak a könnyeiden keresztül nézted a kottaállványt miközben próbáltál neki eleget tenni. Ez ismétlődött meg minden nap egészen késő estig. Nem hiszem, hogy ezt az életet akartad élni.
                  Egyedül énekórán nem figyeltél. Persze énekórán senki sem figyelt, a tanárok félévente váltották egymást, ennyi idő volt kicsinálni őket. Unatkoztál és telefirkáltad a könyvet. Akkor még nem értettem, hogyan lehetett ehhez merszed. Azóta már tudom, hogy a születésedtől kezdve beléd erőltetett komolyzene, a lépésről-lépésre elrendezett jövőd elleni lázadás volt, hogy sötét démonokká, rideg temetővé, vagy épp fekete tollú madarakká rajzolj át minden egyes kottafejet, amit csak megláttál a papíron.
             Azt hittük, bele fogsz roppanni a szégyenbe, amikor az énektanár odasétált hozzád és elvette a könyvet. Ez volt az egyetlen óra, ahol a hátsó padsorban húztad meg magad. Sokáig szótlanul meredt a sötét rajzokra majd a tanári asztalra tette. Minket elengedett, de neked ott kellett maradnod.
                A rajzaid jók voltak. Onnantól kezdve erről sustorgott az egész tanári kar. Az énektanár úgy lobogtatta a könyvet, mint egy győzelmi zászlót, körbehordta az egész iskolán, és attól kezdve valami furcsa büszkeség kezdett el csillogni a szemében. Egyszerűen kinevetett, amikor azt mondtad, hogy neked a zenével kell foglalkoznod, aztán úgy simogatta meg a buksidat, mintha egy eltévedt kisgyerek lennél. Rád kacsintott, hogy majd ő ezt elintézi, ne is próbálj ellenkezni. Beszél anyukáddal, legjobb, ha te is ott leszel, holnap be is hívja, hiszen neked a Képzőművészetin van a helyed a fővárosban. A rajzok kicsit nyomasztóak ugyan, de az nem baj, ő különben sem érti, hogy rajzórán, miért csak csendéleteket kell másolni, abból nem derül ki semmi.
               Megsemmisülve rogytál vissza a padba, mi pedig összesúgtunk a hátad mögött, hisz tudtuk, hogy anyád az egyetlen felnőtt, aki nem lesz büszke rád egy összefirkált énekkönyv láttán. A beszélgetés után vele léptél ki az iskola kapuján, az ujjai karmokként szorították a vállaidat. Úgy vezetett végig maga előtt a főutcán, mint egy elítéltet. Az volt az utolsó nap, hogy iskolába jöttél. Az első hetekben még elbicikliztünk a házatokhoz és hallgatóztunk, hátha meghalljuk a nyekergésedet, vagy a függönyön át meglátjuk anyád föléd magasodó árnyékát, de már mindenhol csönd volt. Olyan volt, mintha fogságba kerültél volna. Az ő fogságába. Ha valaki nagy ritkán összefutott anyáddal a boltban és irántad érdeklődött, szűkszavúan csak azt válaszolta, hogy beteg vagy, ágynyugalomra van szükséged. Nem tűnt igaznak. Idővel aztán homályosodni kezdett az alakod, és nem gondoltunk többet se rád, se a rajzaidra, csak a füzeteid jöttek volna jól érettségi évében.
                Már túl voltunk a vizsgákon, amikor az egyik délelőtt szirénázó autók lepték el az utcákat és egyenesen felétek tartottak. Az emberek kicsődültek a házaik elé, fojtott hangon kérdezték egymástól, hogy mi történt. Soha olyan hangja még nem volt a környéknek. Láttuk, ahogy bilincsbe verve kivezetnek a házatokból és beültetnek az egyik rendőrautóba. Anyád holttestét az elfüggönyözött zeneszoba padlóján találták meg, a vére addigra már megalvadt. Egy hegedű félbetört vonójával vágták el a torkát.