Szépírói kurzus 2015-2016/1. félév/9.

A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. 

Szita Zsófia azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy írjon egy krimit. Elbeszélése izgalmas, fordulatos, méltó a közlésre. 

Szita Zsófia:

Édes élet

Péntek éjszaka volt.

Ilyenkor a fél város bulizni megy. Legalább is az ő korosztályukban. Nekik kettőjüknek viszont pont ekkor kellett tartaniuk bent a frontot.

A frontot? A kutya se telefonál ilyenkor. Vagy nem ide, az A&B Bank ügyfélszolgálatára. Másoknak is jobb dolguk van ez idő tájt. De sebaj, hát felhasználták a fizetett szabadidőt némi cseverészésre a jó erős feketekávé mellett, vagy épp szundítottak egyet. Felváltva, hogy mindig legyen, aki veszi az esetleges hívást.

Fél egy körül futott be az első abban a műszakban. Az ügyfélszolgálatis fiú legmélyebb álmát aludta, így a lányra maradt a feladat, hogy – egy alattomos ásítással küszködve – üdvözölje a kedves ügyfelet és megkérdezze, miben segíthet.

-                 Miben segíthet? – hangzott a gúnyos válasz. – El se hinné, mi mindenben segíthet.  Ötmillió forintom eltűnt a számlámról! Erre varrjon gombot! Nemrég jött az sms, hogy internetbankon keresztül átutaltam. Hallja, kisasszony, egész mostanáig nem is voltam internetközelben! Hogy a fészkes fenébe’ utaltam volna már át? Már megint „technikai probléma” lépett fel önöknél, hmm? Ez a legújabb? A bénaságuk álcája mögött nyúlják le az ügyfeleik pénzét? Perre viszem a dolgot, ha nem kapom vissza a pénzt, de sürgősen!

-                 Kérem, uram, nyugodjon meg – próbálta csitítgatni a még mindig álmos, ám ekkorra már ugyanannyira riadt ügyfélszolgálatis. – A kollégáim leghamarabb hétfőn tudnak utánajárni az ügynek. Addig viszont… kérem, ne idegesítse fel magát, amint csak tudunk, megvizsgáljuk a dolgot… addig, kérem, egyeztessünk néhány adatot. Tehát: a teljes nevét kérném – Holczbauer Imre –, jó, egy személyi igazolvány számot, lakcímet – csak a szokásos ellenőrző adatok, mindjárt megvagyunk –, melyik számlájáról történt az átutalás és kinek van hozzáférése ehhez a számlához önön kívül. Csak a feleségének, igen, ez stimmel, és azt mondja, ő se volt internetközelben, értem… A naplózás szerint a tegnapi napon történt az átutalás, 13:31 perckor… és mikor kapott róla sms-t? Tíz perce? Hmm. Lehetséges, hogy egy technikai probléma áll a háttérben, elnézést a kellemetlenségért, ezt ki fogjuk vizsgálni, mint mondtam, hétfő reggeltől tudunk vele foglalkozni, addig kérném a… Hát, ha gondolja, bejöhet hozzánk személyesen is aznap. De…halló?

Az ideges ügyfél bizonyára lecsapta a telefont. A lány már csak magában motyogta: Viszonthallásra.

Kollégája ekkor horkant fel álmában a mellette lévő boxban, majd kinyitotta szemét, és zavaros tekintettel nézett körül.

-                 Hah? Mennyi az idő? Lemaradtam valamiről?

A lány csak ennyit mondott:

-                 Örülj neki.

Hétfő reggel már a bank összes alkalmazottja tudott az esetről. A legtöbben akkor értesültek róla, mikor a bank székházának tágas átriumába – melyre az összes konyhából jó rálátás nyílt – vöröslő fejjel és két egyenruhás rendőr kíséretében becsörtetett egy Holczbauer Imre nevezetű valaki, és a portásoktól azonnal a vezérigazgatót követelte. Azok nyilván közölték vele, hogy a vezérigazgató úr épp házon kívül van – ami stimmelt is, hisz csak 10-re szokott bejönni a munkába –, de ha gondolja, beszélhet a helyettesével. Így hát az a bizonyos Holczbauer Imre hamarosan az ő fejét üvölthette le, amiért ötmillió forintos veszteség érte a bank úgymond „technikai problémái” miatt, melyeket ráadásul csak három napos késéssel hajlandók kivizsgálni. Kíváncsi lenne rá, tette hozzá a kárvallott ügyfél, milyen gyakran fordul elő ilyen a banknál. A vezérigazgató-helyettes hebegett-habogott a szigorú tekintetű rendőrök előtt, és ígéretet tett arra, hogy minél gyorsabban kivizsgálják az ügyet. Aztán egy darabig még felváltva gyakorolta az „ő” hangot meg a zavartan, csendben maga elé néző ember figuráját, végül a saját irodájába invitálta a három hívatlan vendéget. A lift felé menet még halkan mondott valamit az egyik portásnak. Hamarosan ezt is kitalálhatta mindenki: megszólalt a tűzriasztó.

A reggeli kávét persze kelletlenül hagyták ott, sokak szinte tüntetésképpen apró kortyokban nyelték az elmaradhatatlan italt – hiszen nyilvánvaló volt, csak az ügyfél tűzvörös fejét kellett oltani. Bizonyosítani róla, hogy senki semmilyen nyomot el nem tüntetett a veszély közeledtével, hanem mindennek utána lehet járni, meg lehet találni és lehetőleg ki is rúgni a tettest, hogy aztán az ügyfél annál jobban örülhessen a visszakapott nyavalyás ötmilliójának és a bank korrekt eljárásának. Ahogy sejtették, a vezérigazgató-helyettes Holczbauerrel meg a két rendőrrel nem jött ki a riasztás alapján égő épületből.

-                 Mindjárt abbamarad ez a vijjogás, csak a portások visszajelzését várom, hogy mindenki lement, mármint rajtunk kívül – szólalt meg a helyettes, mihelyt felértek az irodába. Még jó pár percet kellett várnia a hőn áhított telefonra. – Így. Hallják, már el is állt. Szóval – tudnák, kérem, vázolni a helyzetet?

-                 Holczbauer úr ma reggel hét óra harminc perc körül feljelentési kérelemmel fordult a kerületi rendőr-főkapitánysághoz – vette át a szót az idősebbik rendőr. – Panaszát röviden ismertetném. Állítása szerint három napja, pénteken egész napos kirándulást tett a feleségével és egy nagyobb társasággal együtt a Börzsönyben. Kemence községből indultak dél körül, és körülbelül este tizenegy órakor tértek oda vissza, mivel a túrának éjszakai része is volt. Szombat hajnalban, nulla óra húsz perckor érkezett sms az önök bankjától, miszerint internetbankon keresztül ötmillió forintot utalt át a Magyar Vöröskeresztnek. Ezután, úgy tíz perccel később, felhívta a telefonos ügyfélszolgálatukat, ahol azt az információt kapta, hogy az átutalást pénteken tizenhárom óra harmincegy perckor indították. A kérdéses számlához azonban csak Holczbauer úrnak, illetve feleségének van hozzáférése, és a jelzett időpontban mindketten számos tanú által megerősíthető módon a Börzsönyben kirándultak, ahonnan semmilyen mobilinternet vagy egyéb internetes szolgáltatás nem elérhető.

-                 Még ha elérhető is lett volna – dörmögte az ügyfél, még mindig vörösesbe hajló arcszínnel –, akkor se dobtunk volna oda nekik ekkora összeget egyben. Jó, jó, a feleségem odavan értük, rendszeresen utal nekik, de azért nem ennyit! Itt valakik nyúlták a pénzünket!

-                 Biztos, hogy nem állították be valamikor a csoportos beszedés lehetőséget? – próbálkozott a pénzember az első halvány ötlettel, ami eszébe jutott.

-                 Hallja, azt magukban kéne tudniuk! – váltott ismét céklaszínűre az ügyfél feje. – Valahol csak megvan a… a naplózásukban, vagy mit tudom én, milyükben?!

-                 Igen-igen. Mindenképp megnézzük a naplófájlokat – motyogta a helyettes, miközben átfutott rajta, hogy ilyenkor bizony elkelne egy jó húzás a kulcsra zárt fiókjában lapuló ánizsos pálinkából. De azért a rendőrök előtt nem volna tanácsos. – Azt javasolnám – tette hozzá, szemhéját masszírozva –, vagyis azt kérném, tekintsen el a feljelentéstől, és még ma megkezdjük az ügy felgöngyölítését a nyomozóink segítségével.

-                 Vannak saját nyomozóik? – horkant fel Holczbauer. – Hiszem, ha látom!

-                 Ide is hívom őket – derült fel egyszerre a vezérigazgató-helyettes. – Az lesz a legjobb, ha együtt dolgoznak. A munkatársakat pedig mára szabadságra küldöm, nehogy meghamisítsanak valami nyomot. Csakis azt hívjuk be, aki gyanús, vagy segíteni tud.

-                 Csak aztán nehogy közben összebeszéljenek, vagy eltűnjenek, mint szürke szamár a ködben – intett az ügyfél fenyegetően az ujjával.

A bankos azonban ezúttal nyugodt maradt.

-                 Bízza csak ránk.

-                 Tekintve, hogy a határ közelében mozogtak, nem lenne kizárható, hogy egy szlovákiai szolgáltató mobilinternetjét használták – állapította meg a bank kényes ügyeinek ellenőrzéseire már több alkalommal felkért magánnyomozók egyike, dr. Békési Kata a szokott nyugodtságával.

-                 Vagy gondolkozzunk pont fordítva – javasolta üzleti partnere, Jelenics Roland. – Tegyük fel, hogy valóban nem értek el semmilyen hálózatot. Mint a boldog középkorban: nincs térerő, nincs wifi hálózat, semmi. Nem tudsz internetezni, telefonálni, és sms-ezni sem. Na? Így is összeáll a kép, nemde?

-                 Fél kettőkor indították az utalást. A kirándulótársaság tizenegy körül ért vissza a szálláshelyre. Majdnem két óra múlva kapta meg az értesítő sms-t. Ez úgy lehet, hogy… ha egy sms küldés nem sikerül azonnal, akkor a szolgáltató logaritmikus időközönként próbálkozik újra, igaz? – haladt végig a másik gondolatmenetén Kata. – Utána kell néznünk, mik a pontos értékek. Elméletileg kijöhet, hogy emiatt nem kapta meg hamarabb az értesítést.

-                 Utánanézünk – bólintott Roland. – De előbb a logra vessünk egy pillantást.

A vezérigazgató-helyettes saját irodája melletti kisebb szobában voltak a két rendőrrel. Az ügyfelet a szomszédban nyugtatta a banki vezető, tán épp az ánizsos pálinkával. A fiatalabbik egyenruhás megnyitotta a logot, azaz a naplófájlt, mely a pénteki utalásokat tartalmazta.

-                 Szerencsére nem volt túl nagy forgalom aznap – állapította meg a nyomozó. – Mármint, pardon, most a mi szempontunkból nézve szerencsére… itt is van a kérdéses átutalás.

-                 Azt hiszem, Tamást majd figyelmeztetnünk kellene, hogy egy kicsit növelje a minőségügyi elvárásokat a bankjánál – utalt Kata szelíden a vezérigazgató-helyettesre. – Ezt a számlaszámot ellenőrizni kellett volna. Innen látom, hogy nem belföldi, azaz a Magyar Vöröskereszté se lehet.

-                 Ellenőriztem a számlaszámot – bólintott a fiatalabbik rendőr magával hozott laptopja felé. – Egy svájci bankszámla tartozik hozzá.

-                 Ki hitte volna? – nevetett fel Roland. – Szerintem nézzük meg, igaz-e az állítás, hogy Holczbauerné rendszeresen küldött pénzt a Vöröskeresztnek. Ha igen, akkor lehet, hogy emiatt nem ellenőrizték a számlaszámot.

-                 Ehhez persze még az is kelleni fog, hogy megbízható ügyfelekként legyenek beállítva a rendszerben – figyelmeztetett nyomozótársa. – Van ugyanis, aki ezzel rendszeresen játszik. Megad egy nevet, de mellé szántszándékkal hibás számlaszámot rendel. Így kevésbé tűnik fel, hogy például egy kajmán-szigeteki számlára küldött pénzt, mely esetben a bank kötelező vizsgálatot folytatni pénzmosás gyanújával. Az ilyen esetek kiszűrése végett a bankok az új ügyfeleknél mindig megnézik, egybevág-e a partner neve és számlaszáma. Mivel azonban ezt a vizsgálatot minden esetben elvégezni terhesnek éreznék, bizonyos számú egybeesés után általában el szoktak ettől tekinteni – különösen azon partnerek esetében, melyeknek már sok alkalommal utaltak át. Az ilyen, kevésbé ellenőrzött ügyfeleket hívtam az előbb megbízható ügyfeleknek.

-                 Kibújik belőled a pszichológus, mi? – húzódott Roland szája ismét mosolyra. – Ezek a számlaszámokkal játszadozó ügyfelek… Ellenőrizni fogjuk a megbízhatóságot. Az lesz viszont az érdekes, ha kiderül, a tisztelt Holczbauer házaspár mégse volt olyan rendszeres adakozó, mint azt állítják magukról.

-                 Egy dolgot még a figyelmükbe ajánlanék – szólalt meg az idősebb rendőr. – A naplófájl tartalmazza azt az IP-címet, ahonnan az utalást indították. Sajnos felhasználónévvel meg hasonlókkal nem szolgál, de ez az azonosító elég forró nyom lehet.

-                 Sőt, akár félrevezető is – bólintott Kata finoman. – De igazuk van, már túl sok munkát vetettünk fel. Ideje lenne szétosztani, aztán összegezzük, mire jutottunk.

Úgy tűnt, Holczbauernek ugyan nagy a szája, de igazat is mond vele. Ahogy állította, rendszeresen utaltak pénzt a Vöröskeresztnek – pár havonta egy-egy tízezrest, ami ugyan csak halvány töredéke volt a látraszóló számlán lévő pénzmennyiségnek –, a netbankos számlához csak ketten fértek hozzá a feleségével, és a bank rendszerében nem szerepeltek a megbízhatatlan ügyfelek listáján. Emellett, ahogy kiszámolták azon időközökből, melyek egy-egy sms-küldési próbálkozás közben eltelnek a kérdéses mobilszolgáltatónál, igenis lehetségesnek tűnt, hogy csak órákkal később értesültek az átutalásról. Az IP-cím vizsgálata pedig igen érdekes eredményt adott

-                 Ezt a címet bizony itt, a bankon belül használják – közölte Roland, diadalmasan tekintve fel a vizsgálat idejére berendelt, rémült és értetlen tekintetű banki informatikus mellől, akit eddig nem avattak be a részletekbe. – Méghozzá nem is akárki használja. – Hatásszünetet tartott, lezseren hátradőlt székében, és rávigyorgott a másik háromra. – Maga a pénzforgalmi főosztály vezetője.

-                 Hoppá. Milyen jogosultságai vannak az illetőnek, Zoli? – kérdezte Kata.

-                 Elég szélesek… de… aligha tudja az ügyfél internetbankjához a felhasználónév-jelszó kombinációt – válaszolt neki a Zoli nevű fiatal informatikus félénken. – Az pedig azért kell ahhoz, hogy átutalást indítson a felületről az ügyfél nevében. De… még… még egyvalami… péntek délután frissítettük az IP-kiosztást…

-                 Vagyis előfordulhat, hogy a kérdéses cím az átutalás időpontjában még nem is a pénzforgalmi főosztály vezetőjének gépéhez tartozott? – tette fel a kérdést az idősebb rendőr.

-                 Esélyes. Itt az áll, hogy csak délután ötkor hagytuk jóvá az átállást. Vagyis ekkorra már minden gépre megvolt, milyen új címeket fognak kapni, de még a régiek voltak érvényben.

-                 Meg tudjuk nézni azt a régi kiosztást? – érdeklődött Roland.

-                 Persze. Itt is van, várjanak csak… itt rákeresünk a címre, és mindjárt kiadja, kinek a gépéhez volt rendelve az utalás időpontjában…

Ha lehet, a régi, valódi címbirtokos megtalálása még nagyobb hatást keltett, mint az újé. Egyúttal azt is megmagyarázta, miért remegett a fiatal informatikus hangja annyira, miközben segített nekik.

Őhozzá tartozott a cím.

-                 Ha ő tette, miért említette volna nekünk külön, hogy IP-cím átállítás történt? – tűnődött Kata. – Ha nem szól semmit, és mi sem vesszük észre, hogy abban az időpontban még nem a főosztályvezetőé volt a cím, akkor utóbbit vonjuk kérdőre, ő pedig kihúzza magát az egészből. Ennek így nincs értelme.

-                 Ha a pszichológus mondja ezt, akkor tényleg gáz van – közölte Roland színpadias mozdulatokkal –, elvégre neki is szólhatott volna ez a kérdés és ő se tudja… De Kata, gondolod, hogy nem tűnt volna fel nekünk, hogy az aktuális IP-kiosztás kevesebb ideje érvényes, mint amikor megcsinálták azt a fránya átutalást?

Az informatikust a kihallgatása után az egyik tárgyalóba zárták, a fiatalabb rendőr felügyelete alatt. Azóta minden állítása igaznak bizonyult. Ahogy mondta, az átutalás időpontjában már igen kevesen tartózkodtak a bank épületében – pont az IP-átállásra való tekintettel sokan szabadságot vettek ki, vagy már ebéd után hazamentek. Az automatikusan rögzített kilépési adatok alapján fél 2 körül már csak az átállítást végző informatikusok és néhány fanatikus főnök tartózkodott az épületben. Persze egy igazán jó szakember ezeket az adatokat is meg tudná hamisítani utólag, beszélték maguk között, de ennek az eshetőségnek csak később akartak utánanézni.

-                 Én úgy gondolom – kezdte a nyomozónő óvatosan –, hogy a tettes igenis számolhatott vele, hogy esetleg nem tűnik nekünk fel. Nagyon csavaros eszűnek kellene lennie ahhoz, hogy saját magát látszólag leleplezze, együttműködőnek tűnjön, és a végén kiderítse – persze a saját eszközeivel –, hogy mégis más volt a tettes. Ráadásul máris találtunk egy csavart a történetben az IP-kiosztás miatt. Nem, ez nekem nem áll össze.

-                 Ha gondolják, nézzük meg a kolléga asztalát – indítványozta az idősebb rendőr. – Váltig bizonygatja, hogy mialatt az átállás történt, az informatikusok néha-néha egymás gépén is dolgoztak. Ha találunk arra utaló nyomot, hogy valóban így volt, akkor… egyrészt újból figyelmeztetnünk kell a vezérigazgató-helyettest, hogy senkinek se lenne szabad a gépét úgy elhagynia, hogy az nem kér újból belépést, mégpedig csakis az alapértelmezett felhasználónév alatt. Így akárki dolgozhat akármilyen név vagy IP-cím alól. Másrészt viszont lehetséges, hogy egy újabb szereplő bukkan fel a történetben.

-                 Ezzel szerintem elkéstünk – húzta a száját Roland. – Péntek délután minden rendes munkahelyen takarítás van, sok helyütt még a hűtőben maradt kajákat is kidobálják. Persze jó kérdés, nevezhető-e rendes munkahelynek egy olyan bank, ami nincs ellátva biztonsági kamerákkal, és így azt se tudjuk, ki mikor hol ült. De szerintem az asztalon nem fogunk már semmit se találni.

-                 Azért nézzük meg, hátha – indítványozta társa.

Akárcsak a kevés átutalást, ők a takarítás hiányosságait is a szerencséjüknek érezték. Talán evvel próbált meg a bank spórolni. Ha igen, akkor óradíjban dolgozhattak a takarítók, ugyanis a padló szép tisztának tűnt, csak épp az asztalokat nem törölték le rendesen.

-                 Mit gondol, őrmester úr, hányféle ujjlenyomatot találnak majd a billentyűzeten a helyszínelő kollégái? – kérdezte Kata szokásos kellemes hangnemében. A rendőr csak egy félmosollyal válaszolt. A nyomozónő tovább nézegette az iratokkal telepakolt asztalt. Az egyik papíron megakadt a szeme. – Ezt bizonyára kávéval öntötték le. Arra gondolok, aminek a széle kikandikál a stósz közepéből. Érdekes lesz rekonstruálni a történteket.

-                 Mindent megteszünk ennek érdekében, kolléganő – bólintott az őrmester, majd hívta az említett helyszínelőket.

A helyszínelők a legaprólékosabban vettek nyomot mindenről, ami csak érdekes lehetett, a laboratóriumi eredményekre másnapig kellett várni. Addig a két nyomozó egy „tartalék” informatikus segítségével utánajárt néhány érdekes kérdésnek.

Sikerült beszélniük Holczbauerék személyes ügyintézőjével. Kiemelt ügyfelek lévén ugyanis minden alkalommal, amikor felkeresték a legközelebbi bankfiókot, ugyanaz a kellemes modorú banki alkalmazott fogadta őket egy elkülönített, elhomályosított ablakú tárgyalóban. Az illetőre minden ügyfele a diszkrét adatkezelés mintaképeként tekintett.

Ám a látszat csalt. A derék férfiú az is szíves-örömest osztotta meg a nyomozókkal, hogyan unszolta Holczbauer úr a legutóbbi látogatásakor a feleségét, hogy jöjjön már el arra a börzsönyi kirándulásra. A prémgalléros kabátját a karján hozó, magassarkút viselő hölgyet láthatóan nehezen lehetett erre rávenni. Egyébként nem ez volt az első eset, hogy az ügyintéző elmesélte valakinek ezt a kis közjátékot: a kirándulás előtti héten tartott céges bulin több kollégának is elsütötte a poént – Holczbauerné, amint kényes, százezer forintos csizmácskáival a sáros hegyoldalon tipeg.

-                 Emlékszik rá, pontosan kiknek mondta ezt el? – faggatta Kata. – Esetleg mely idő tájt, mit ivott vagy evett éppen, mi történt előtte, valami, amihez kötni lehet még az emléket…

Ez elég nehezen ment. A diszkrét adatkezelő már több pohár pezsgőn is túllehetett, amikor ezt elmondta. Hovatovább nem is ez volt az este legjobb vicce. De végül csak sikerült összerakni a képet: a negyedik pezsgő után már az egész estét egy ötös férfitársaságban töltötte holmi elővigyázatosságból. Nagy nehezen a négy másik kolléga nevét is kiderítették.

A már gyanúsítottként kezelt Zoli nevű informatikus nem volt köztük. Olyannyira nem, hogy a céges rendezvényen se vett részt. Persze, mint megállapították, bárki elmesélhette neki a kis sztorit, melyből ő esetleg úgy gondolhatta, hogy jó ötlet lenne a kirándulás ideje alatt belépni a házaspár adataival a netbankba, hadd veszekedjenek utána azon, ki indította az utalást.

De vajon honnan szerezhette meg az ügyfél belépési jelszavát?

Kata arra tippelt, hogy maga a tettes is tippelt, esetleg az ügyintézőtől kapott egyéb információk alapján próbált rájönni a helyes kódra. Lehetséges, hogy már korábban is próbálkozott belépéssel, akár valamely saját gépéről is, csak a feltűnő utalást igyekezett másnak a nyakába varrni. Utánajártak hát, mikor és milyen IP címről jelentkezett be a kárvallott ügyfél az utóbbi időben a netbankjába.

Ez igen változatos képet mutatott – az adatok tanúsága szerint az illető rendszeresen megfordult Ausztriában, egy kis alpesi falucskában is. A nyomozók továbbküldték az óvatos kérdést a Holczbauerrel kapcsolatban lévő rendőrök felé, hogy ez igaz lehet-e. A válasz egyértelmű nem volt. Hogy is képzelik, mikor annyi dolog van! Ezúttal Roland jött rá a megoldásra: mivel a tettestől is valószínűtlen, hogy a belépéshez ennyit utazott volna, inkább elrejthette egy ügyes kis program segítségével a valódi IP-címét, s kicserélhette azt egy álcímre.

Ekkor már szinte biztosak voltak benne, hogy valamely informatikus volt. Az ügyintéző bulis társaságában ketten is akadtak ilyenek. Már csak az volt a kérdés, megtalálják-e az illetőt, és rá tudják-e bizonyítani a csalást.

Közben Katában folyton bujkált a kérdés, mennyire bízhatnak meg abban a munkatársban, akit ezúttal rendeltek ki melléjük segíteni. Állandóan azt variálta, mi lenne, ha épp ő volna a tettes, esetleg a bűntársa. Ebből viszont egyelőre csak az kerekedett ki, hogy aprólékosan végigfaggatták az összes banki informatikust nemcsak az általuk használt rendszerről, de saját, illetve egymás szokásaikról is.

Kedd reggel már a bank legtöbb alkalmazottja visszazökkenhetett a szokásos munkarendbe. Néhányan azért megjegyezték, időnként jól jönne egy-egy Holczbauerhoz hasonló üvöltöző ügyfél, aki miatt egy egész napra hazazavarják a társaságot fizetett, extra szabival. Mint a kisiskolásoknak a bombariadó.

Egyedül az informatikai osztály érezte meg a még mindig zajló nyomozást. Kata és Roland egy külön irodába kérették őket, hogy úgymond „ismertessék az eddigi eredményeiket”. Se semmilyen felsővezető, se a mérges ügyfél, se rendőrök nem voltak jelen.

-                 Először is, hadd köszönjük meg eddigi együttműködésüket és türelmüket – indított Kata. – Nagyon sokat segítettek nekünk a nyomozásban.

-                 Megvan a tettes? – tért rá a tárgyra az egyik munkatárs.

-                 Igen, úgy gondoljuk, sikerült azonosítanunk – vette át a szót Roland. – Több nyom is rá utal. Mielőtt azonban őrá gondolnának: nem Kovács kollégára céloztunk.

Kovács Zoli, az első gyanúsított egy hatalmasat és megkönnyebbültet sóhajtott.

-                 De akkor ki tette? – értetlenkedett az, aki már az előbb is feltette a kérdést.

-                 Egy olyasvalaki, aki jól tudta, hogy Holczbauerék péntekre kirándulást terveznek, és hogy csak órákkal később fognak értesülni a tranzakcióról. – magyarázta a nyomozónő. – Arról is tudott, hogy a feleség nem kívánt ezen részt venni, ezért érdemes egy olyan átutalást indítani, melynek látszólagos kedvezményezettje egy olyan szervezet, amelynek valóban gyakran szokott pénzt küldeni. Az ügyfél felhasználónevét és jelszavát is kitalálta. Mindez arra utal, hogy nemrég beszélt a személyes ügyintézőjükkel a szokásaikról. Ez eléggé leszűkíti a gyanúsítottak körét.

-                 Érdemes továbbá megjegyeznünk – tette hozzá munkatársa –, hogy egyértelmű nyomokat találtunk Kovács kolléga asztalán arra, hogy nemrég valaki más használta a számítógépét. Az iratai között ugyanis találtunk egy kávéfoltosat.

-                 És találják ki, milyen cukor volt abban a kávéban – fejezte be a nyomozónő.

Egyszer csak minden szem arra az informatikusra szegeződött, aki eddig annyira érdeklődött a tettes személye iránt. Zoli mondta ki mindannyiuk gondolatát:

-                 Ha nyírfacukor, akkor az Tivadar lehetett. Ő iszik mindig olyan kávét. Én nagyon utálom a nyírfacukrot, akárhányszor megkóstoltam, hasmenésem lett tőle…

-                 Mit bizonyít, ha tényleg az, és ha tényleg ültem a gépednél? – válaszolt Tivadar nagyon is ingerülten. – Jól emlékeztek, hogy ment az IP-átállítás a múltkor. Össze-vissza rohangáltunk, besegítettünk egymásnak, nem egyszer egymás gépénél dolgoztunk. És?

-                 Mi van az IP-cím cserélő programmal? – szegezte neki a kérdést a nyomozó. – Holczbauerék internetbankjába több alkalommal is beléptek egy alpesi faluból. Ez nyilván így nem állja meg a helyét.

-                 Miként a vádjuk sem! – kiabálta Tivadar, és arcszíne vészesen kezdett hasonlítani ahhoz, amivel Holczbauer egy napja becsörtetett a bankba. – Minden valamire való ember tudja, hogy lehet IP-címet hamisítani. Miért pont én tettem volna?

-                 Miért lettél hirtelen ilyen ideges? – kérdezte egyik kollégája. – Csak nem azért, mert vaj van a füled mögött?

-                 Egyébként az IP-cím cserélő szoftverről régebben meséltél is nekünk – tódította egy másik, idősebb munkatárs. – Hozzá is tetted, milyen jópofa ötlet, kár, hogy a bankon belül tilos ilyesmit használni.

-                 Akkor bezzeg miért nem bírtad használni, amikor magát az átutalást intézted? – förmedt rá egy harmadik. – Nem kellett volna Zoli nyakába varrnod az egészet!

Rövidesen egymást érték a vádak, megjegyzések Tivadarral kapcsolatban – ám csakis a saját kollégáitól. A nyomozók közben figyelmesen hallgattak. Majd’ negyed órás veszekedés lett belőle, mégse szóltak a vitatkozó felekre. Végül a meggyanúsított nem bírta tovább, és így fakadt ki:

-                 Jó, hagyjuk már, na, igen, én voltam. – Kollégái elnémultak, és döbbent dühvel néztek rá. Ő folytatta: – Zoli gépéről intéztem az átutalást, látszólag a Magyar Vöröskeresztnek, valójában egy svájci bankszámlára. Előtte számos alkalommal próbáltam belépni az ügyfél netbankjába, sose a saját otthoni IP-címemet használva. Na, meg is van a vallomásom. Most boldogok?

Kata finoman válaszolt:

-                 A magunk módján.

-                 Tudod, Kata, azért ezt a házaspárt én is szívesen megkopasztottam volna – vallotta be Roland, mikor már kifele mentek az épületből. – Nem is csak ötmillióra… Bocsi, mielőtt elfelejtem: a pszichotrükkjeid még mindig fantasztikusak.

-                 Köszönöm – mosolyodott el a nyomozónő. – Azért valamikor közölnünk kell majd a delikvenssel, hogy nem is találtunk nyírfacukrot abban a kávéfoltban. Ám előbb hadd nyugodjon meg egy kissé… egyelőre, úgy láttam, rosszul viselné a gondolatot, hogy csak ő buktatta le egyértelműen saját magát.

-                 S te hogy viselnéd a gondolatot, hogy üljünk be itt a közelben valahova a jutalomkávénkra?

Kata megállt egy pillanatra az utcán. Mélyen magába szívta a napos ősz fanyar illatait, csak utána válaszolt:

-                 Megérdemelnénk.