Szépírói kurzus 2020/tavasz/4 Mádi Beáta szonettkoszorúja

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Mádi Beáta József Attila nyomán szonettkoszorút írt. Jambikus lejtése, rímelése jó, munkáját örömmel közlöm.

Mádi Beáta

Szentimentalista szonettkoszorú

I.

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

mi várja már, esőben fázni újra,

a fűszál áthajol lebegve múltba,

vidáman, úszik ázva ezredév.

Kibújik árva dudva, nő, henyél,

sugár soká, most bátran jár a tánca,

eléget, hogyha rád nevet a lángja,

mosoly merésze villan szerteszét.

Aranyba fénye, árnya józanít,       

ha éled, drágakő mögött zafír,

galaxis izzik és a sár reped.

A rónaság elomlik megpihenne,

a nap ravasz és álruhában gyenge,

madárka éli életét a kertbe’,

II.

Madárka éli életét a kertbe’,

csipogva énekel, a fára száll,

ma minden ébredő elindul, száz

a csókra várna, társa álma, csendje.

Hiába hull a lágy tavaszba’ pernye,

fagyottan éli életét a táj,

szerelmek édes háza még homály,

fehérre mosva, hókupacra esne.

Mikor elolvadó a látomás, ha

kienged tolla, kába szárnycsapása,

leszáll a vízre, tükre mása ékszem.

Narancsos színe, árnya sárga lézer,

kiröppen kismadár, családja éber,

határtalan a szél, talán ha lebben.

III.

Határtalan a szél, talán ha lebben,

kopáran fest, és hirtelen zajos,

idilli képet látsz, ne vedd zokon,

a kék, a szürke színe kellemetlen.

Kifújja bánatát, ma nem pihenne,

a fák derékba törve zajdoboz,

cikáz az ég,- egész varázslatos,

a könnye édes záporát terelte.

Mi végre kell a jó idő tavaszra,

ha szétzilálja, esztelen robaj ma,

és jő a sárral rémes rettegés?

Ki menti meg a házat és tetőt?

Levélen ázik mind a sárga föld,

elalszik este, bokron szerteszét.

IV.

Elalszik este, bokron szerteszét,

madár dalolja énekében reggel,

simítja lágyan, szárnya tolla rebben,

imádja, zöldbe-bújva tarka rét.

Suhan, s talán ma zápor csepp remél,

virágra szórva, lépte járta éke

csodálatos ruhája, tarka kelme,

felöltözik gyanútlanul ma még.

Lenéz a lenge, könnyű öltözékre,

finom, örök tavasz, szatén a selyme,

pipacs piros kabát divatja dúl.              

Kitűnik néhány búzaszál a földből,

leszálló, légfuvallat tépi rögtön,

vihar mi zúg, az ég is elborul.

V.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

kereng a vég, a lábnyomokba lépve,

mi égi háború, sokára vége,

a gyilkos éji méreg nem csitul.

Haraggal ébred, hajnalig simul,

kehely letörve. Hogy pihen fakérge?

Sajátos, oly puhán zuhan levélke,

letépi énekes madár, virul.

Vidám gyereksereg csevegne reggel,

lefutna játszva, bátran énekel.

Ruhájuk szép, hajukba’ pántlika.

Ki várna meztelen csigát, szegény,

meszes a háza, csíkos volt, kemény,

esőkabát nem éri testedet ma.

VI.

Esőkabát nem éri testedet ma,

hiába húzod gyenge vállaid,

kilógna most alóla, tested ring,

kapucni mélye copffonat legenda.                                           

Maholnap véget ér a fergeteg, a

lezúduló ezernyi víz kering,

dobogva áradat-patak meging,

talán homok repül, a kút dilemma.

Kiásva vékony medreket letérhet,

sodorva házat, fecskefészkeket,

azért a víz az úr, mi nem vigyázza.

Erővel rombol, féktelen, makacs,

ki élesen rikolt, a vén kakas,

szaladj a házba késő éjszakára.

VII.

Szaladj a házba késő éjszakára,

ruhátlan nézem fényed, élvezem,

kigyúl a vérem, tested lágy selyem,

kerengek élveteg, leszáll a pára.

A paplan rám omol, a reggel kába,

hajad finom takarja vén kezem,

feléd hajol borosta élveteg,

a szám ma ajkaidra lel, imádja.

Határtalan világnak, fénye, gyöngye,

feléd a vágyam izzad révületben,

mazurka illan és miénk a múlt.

De félek, holnap mit tegyek, ha múlik,

elámulok és más vigasztalódik,

maradj,– ne ázz! – velem ma józanul.

VIII.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul,

vörös az ajkad, nézem szótalan, ha

szemedbe’ látom, él a szív hatalma,

szalad a nap, kimondhatatlanul.

A régi rejtek, erdő mélye zúg,

feküdni ott kabáton vágy zuhanna,

az éj sötét ma áthatolhatatlan,

nehéz teher, a vállon ólomsúly.

Feküdj velem, az égen csillag ős,

tej-úton száll, repül ezer utas,

inog ki részeg, imbolyogva méla.

Fa ága nyúlik árnyat ad fölénk,

a lomb hatalmas félve rezdül, él,

magamba fordulok, egy pillanatra.

IX.

Magamba fordulok egy pillanatra,

a tested még aranyban tündököl,

a láz apad, sután felöltözöl,

kalász kirobbant, rég tiéd a címlap.

Rovar világba’ sarjad élet, csapat

madár eszi a mára zümmögőt,

kivételes a nyári rekkenő,

talán az ébredő tavasz, ma préda.

Akármilyen meleg sugár megébred,

boholyka illanó, ma átölelheted,

Bizonytalan a nyár, kié az évszak?

Sudár fenyő magasba nyúlik át,

szobába ér, kiűz a napsugár,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma.

X.

Ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

kibuggyan könnyem óceánba fut,

magamba zárom, fáj, kemény lesújt,

lazulni indulok, segít a séta.

A vadvirág mezőn elalszik léha,

az égen fél a hold, ezüsthajú,

akusztikus az est, egy randevú,

a föld meleg pihenni vár a céda.

Elillan innen minden zord halál,

keresve jobbat úgysem is talál,

kaszával álldogált a réten, termetes.

Ha majd az élet visszaintene,

pokolra jutna, szól örömzene,

a nap sütött, ez volt különleges.

XI.

A nap sütött, ez volt különleges

ki ártana ma bárkinek ezegyszer,

pikáns, a mandragóra álma fegyver.

Ne hagyd! – elámít, énekel neked.

A férfi csábít, nem henyél, remeg,

idővel változik és mind elismer,

akarj, ha védtelen nem oly gazember,

ki él, azt párja válla tartja meg.

Furán sötétül könnye nyári égnek,

ha fényelem cikázik összeérnek,

suhan a szél, levél, a föld szelence.

Ne várd a téli hűvös szél szavát,

ha víz lecseppen, véd a kiskabát,

elém a nyár bekúszik hízelegve.                                                                      

XII.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

ezernyi sárga kankalin virág,

kehelyben, hangod álom asztalán,

mezőkön táncra kél a naplemente.

Fehéren száll a köd, a fátyol fénye,

madárka lágy szavában változás,

bogárka lába fürge surrogás,

titáti ritmuskódolása ének.

A szél eol, a dallam messze száll,

az esti fény estében ülni fáj,

sötétben izzik láng ezer sebe,

és néha félni kell, talán kialszik,

a bolygó zúzmarává szertefoszlik,

a föld zenél, az éjszakába rejtve.

XIII.

A föld zenél, az éjszakába rejtve,

zenére, rezdül rét, virág, levél,

ha szenderül takarja zsenge szél,

a nap nyugatról álmodik, pihenne.

A légben illatár cikáz, kegyetlen,

Sötétnek titka éhes szenvedély

vad éhező harap, ez végveszély,

az áldozat sikoly, szuszog remegve.

Tavasszal újra nő a fű, faféleség,

a Föld megújul, kell a veszteség,

a szűz leányok méhe, oly nemes.

Reményre, csókok mindig kellenek,

tapasztalat sző biztos terveket,

A vágy örök, bealkonyult - szeress!.

XIV.

A vágy örök, bealkonyult - szeress!

Lebegve léptem át csodákat, titkot,

jövőre szépül fészek alja, látod?

Fióka haddal küszködő sereg

kiált, a tátott száj csipog, keres,

virágok tánca lenge szélben légyott,

leszáll a kéken zümmögő a légy, ott,

tojás a láb nyomán gurul, üres.

Ezer madárhang készít dallamot,

megírja énekét mit aztán eldalol,

vidáman, fújja, búgja slágerét.

Virágzik mind, a fűcsomó saláta,

madárka zeng, remek dalárda,

tavasszal újra zöld a táj, a rét.

XV. Mesterszonett

Tavasszal újra zöld a táj, a rét,

madárka éli életét a kertbe’,

határtalan a szél, talán ha lebben,

elalszik este, bokron szerteszét.

Vihar mi zúg, az ég is elborul,

esőkabát nem éri testedet ma,

szaladj a házba, késő éjszakára.

Maradj – ne ázz! – velem ma józanul.

Magamba fordulok egy pillanatra,

ma már hiába hívsz, az ajkam néma,

a nap sütött, ez volt különleges.

Elém a nyár bekúszik hízelegve,

a föld zenél, az éjszakába rejtve,

a vágy örök, bealkonyult - szeress!

2020. 02. 16.