Hornyák Tibor: Búcsúlevél című elbeszélése

 Hornyák Tibor a tanítványom, november óta jár hozzám szépírást tanulni. A legutóbbi házi feladata egy gyilkosságos történet megírása volt. Öngyilkosság, de igazi jó krimi. Örömmel közlöm.

Hornyák Tibor

Búcsúlevél

 Szivárványt szülő idő volt. A szobában tőzeg nehéz olajos illata érződött. Széttört kristálypohár szilánkjai hevertek a sarokban. Az író lába alatt negyven centi semmi. Pár órája lehetett halott. A szék oldalra borult. A könyvespolc elé gurulva egy whiskeysüveg. Az asztalon kézzel írt fél oldalas levél. 

Vastag pára ülte meg a szobát. A nyomozó körbesétált, mindent alaposan megnézett. A fotós csinált pár képet. Idegenkezűség gyanúja nem merült fel, de azért végig kellett menni a rutinon. Lassan jönnek a helyszínelők is. Ahogy a fotós végzett, összepakolta az eszközeit, gépet, állványt, vakut. Biccentett a nyomozó felé, majd szó nélkül kiment a lakásból. A nyomozó ekkor a whiskeysüveghez lépett, és cipőorral addig piszkálta, míg el tudta olvasni a címkét. Három éve nem ivott már, de még mindig sokat gondolt a poharakban elcsónakázott évtizedekre. Big Peat, 26 éves - olvasta. Volt ízlése az író úrnak, és úgy látszik pénze is. Sírnak állandóan - gondolta - aztán ilyen piákakat vedelve lesznek öngyilkosok. Lépések nyikorgása hallatszott az előszoba felől. Belépett a nyomozó helyettese, és rögtön elvakította a széttört pohárról visszatükröződő fény. A szeme elé kapta a kezét, majd oldalra lépett az árnyékba. 

– Helló főnök. Mi a helyzet?

– Öngyilkos. Búcsúlevél az asztalon.

– Semmi extra? 

– Mire gondolsz? Kereplőre, vagy fanfárokra? 

– Igazából semmire. Csak kérdeztem. 

– Gratulálok. Nem, nincs semmi extra. 

A nyomozó helyettese beljebb lépett, miközben a gumikesztyűvel szerencsétlenkedett. Gyerekkora óta utálta a kesztyűket, az egyik ujja mindig másik lyukba ment, mint ahová szánta.  Ez gumikesztyűnél különlegesen kellemetlen. Percekig kell rángatni, míg minden ujj a helyére kerül, sokszor kiszakad, és lehet kezdeni elölről. 

– Olvastad már a levelet?

– Nem, gondoltam majd együtt. Te vagy a nagy irodalmár. 

– Na, ezt most miért kezded?

– Nézd már meg!

– Bazmeg. Ez a Fehér János. Az író. Nem néztem meg befelé jövet. 

– Mit szólsz? 

– Huhh. Nagyon sajnálom. Elég ismert író volt.

– Igen, róla még én is hallottam. Tiéd a megtiszteltetés, hogy az utolsó írását felolvasd. 

A nyomozó helyettese odalépett az asztalhoz, gondosan lefordítva a fejét, hogy ne vakítsa el ismét a szilánkokra tört napsütés. Nem mutatta ki a főnöke felé, de tényleg szerette az írót. Minden könyve megvolt, és sokszor ajándékozta a köteteit különböző nőknek, akiknél be akart vágódni a műveltségével. Kétszer még dedikáláson is volt. Másodszorra sikerült is, bár olyan hosszú sor volt a Millenárison, hogy a karokon keresztbevetett kabátok alól kiizzadta magát egy új írónemzedék. Az első alkalommal nagyon készült. Szombat, tizennégy óra. Toporgott a tömegben, két könyvvel a kezében. Nem tudta mit diktál az aláíratás etikett, hány könyvvel lehet az író urak elé járulni. Ott kell megvenni, vagy lehet hozni is? Ment körbe-körbe, de sem az író kiadójának standján, sem máshol nem találta meg a dedikálást. Keresett egy szórólapot, ahol látta, hogy nem szombattizennégy, hanem péntektizenhárom. Elnézte a napot a nagy kapkodásban. A nagyon nyikorgó padló kizökkentette a kellemetlen emlékből. A nyomozó helyettese tekintetét az íróra emelte. A szilánkvetette fény most az író arcát érte, úgy nézett ki, mint egy lidérc. Felvette a levelet, és olvasni kezdte.

Pocok képű gyerek voltam. Ezt a kefe hajam még ki is emelte. Ahogy idősödtem ráadásul az arcomat mély barázdák kezdték csúfítani. Soha nem volt nagy szerencsém a nőknél. Az írással hamar befutottam, korán jöttek a sikerek. Megjelenések, irodalmi találkozók, az első könyv, felolvasások, turnék, majd külföldi turnék, ösztöndíjak. Néha volt egy lelkes szervezőlány, valaki a közönség soraiból, egy iró kollegina. Egyszer-egyszer sikerült összejönni valamelyik tanítvánnyal, de egyiknek sem volt igazán sportértéke. Ők nagyjából a betűimmel akartak lefeküdni. Odabújni két bekezdés közé. Néztem a többieket, ahogy fürtökben lógnak rajtuk a nők, nekem pedig alig valami. Aztán jött a vírus. A bizonytalanság, ennek minden velejárójával. Például azzal, hogy majd fél évig nem jutottam el fodrászhoz. Őszülő hajam hosszúra nőtt, és mivel nem tudtam vele mit csinálni, ezért hátranyaltam a fejemen. A covid elmúlt, túléltem, de a hajamat meghagytam hosszúnak. És emiatt történt az egész. Többen megdicsértek milyen jól áll, és hogy új ember lettem. Az újrainduló irodalmi estek után már nem csak a megszokott kopottpulcsis korombeliek maradtak ott beszélgetni. Középkorú és fiatal nők gyűltek körém érdeklődve. Egyre több italmeghívást kaptam. Nem kellett sokat várnom, hogy egy harmincas csodaszép nő lakásában találjam magam. És nem ment. Bármit próbáltam, bármit próbált ő. Nem ment. Nem állt fel. Az első alkalmat az izgulásra fogtam, tényleg nagyon szép nő volt. De aztán ez még négyszer megismétlődött. A szégyen úgy tapadt rám, mint az átizzadt póló. Ez töltötte ki minden gondolatom. Próbáltam mindent, orvost, gyógyszert, meditációt. Semmi sem segített. Semmire nem tudok koncentrálni, egyszerűen ezalatt a pár hónap alatt tönkrement az életem. Jött még egy nő, a zsánerem. Hiába rettegtem, az ágyban találtam magam vele, és megint megismétlődött.

Elég volt ebből. Nem tudok semmihez kezdeni, az írásban is lefagytam. Elég volt.

– A barom.

– Az. A fekete herceget nagyon szerettem tőle. 

– Az mi? 

– Regény. Azt hiszem film is van belőle. 

– Jól van, hagyjuk. Ne kezdjük el elölről. Én sci-fit olvasok, és fantasy-t. Szerinted az értéktelen szar. Te pedig szépirodalmat, ami szerintem kurva unalmas. Végigvitatkoztuk ezerszer. 

– Nem igaz, Tolkient szeretem.

– De csak azért, mert a Göncz fordította a börtönben, és az szerinted olyan szabadsághősös. 

– Nem csak azért. Az tényleg jó.

– Dehogy jó. A közelébe sem ér a mai modern fantasyknak. A jó és a rossz egyértelmű küzdelme, olyan didaktikus, mint a franc. Tudod előre mi lesz, mint ezeken a kurva választásokon. 

– Hagyjuk akkor.

– Hagyjuk. Hívd a transzportot. Itt sok dolgunk nincs. 

– Jól van, hívom. 

A nyomozó és a helyettese kisétáltak az író lakásából. Kirángatták a kezüket a gumikesztyűből, és a kuka felé dobták. A nyomozó betalált, a helyettes balosa megállt a kuka peremén.