A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható,
lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Ferenczi Ákos örkényi "egypercest" írt, abszurd történetet napjainkról. Milyen jó lenne, ha igaz lenne! Kiváló munka, Gratulálok! Ferenczi Ákos
Nyugdíjas élet
Reggel fél
nyolckor, özvegy Strosszmajerné, Krahovácz Jolánka, kint állt az első emeleti
körfolyosón, pontosan a hatos számú ajtó előtt. Jobb kezében csésze, benne
frissen gőzölgő három az egyben kávé, két kanál cukorral megfejelve, bal
kezében a reggeli cigi. Figyelte a szomszédokat, ahogy nekiindulnak, ki
dolgozni, ki iskolába. Míg állt, kijött a lakásból Béla és néhány nyújtózó
mozdulat után felugrott, a korláton lógó virágtartóra, arra, amely pontosan Jolánka
mellett volt. Béla már elmúlt tizenegy, nyugodt, kimért macska, akit Jolánka
férje halála után kapott lányától, hogy ne legyen egyedül.
Míg álldogáltak,
nyílt a nagy kapu, belépett rajta Tihamér, a postás. A körfolyosókon úgy
nyíltak az ajtók, mint pipacs a mezőn – az idősebb lakók izgatottan jöttek elő
az ismerős zajra. Hát persze – gondolta Jolánka –, nyugdíj. A postás
körbejárta a házat, mindenkinek leszámolta az őt illető összeget. Jolánka
meglepve kiáltott fel:
Tihamérkám, ez háromszor
annyi, mint szokott! Mi történt?
Tudom én azt? Én
csak hozom a pénzt, annyit, amennyit adnak.
Ezzel a postás
folytatta útját, majd pár perccel később a nagy kapun keresztül távozott.
Jolánka,
becsületes állampolgár lévén, felhívta a Nyugdíjintézetet, ahol megnyugtatták, „nem
történt hiba, az ország jól teljesít, bizony ekkora összeg jár”.
– Ha jár,
akkor jár – mondta Jolánka Bélának. Szépen felöltözött, elővette kerekes
bevásárlókocsiját, amit a szomszéd Pisti gyerek csak banyatanknak csúfol.
– Valami új
játékot is hozhatnál, ha már így megtollasodtál! – szólt utána Béla.
A boltban már hemzsegtek
a nyugdíjasok, tolták a roskadásig rakott kocsikat. Jolánka a húsos pultnál
kezdte. Épp Icuka és férje kért – libamájat, aztán marhabélszínt, csak egy apró,
kilós darabkát. Elképedve hallgatta őket, majd az utánuk következőket. Mind
méregdrága húsokat választottak. Aztán végre meglátta ő is. Gyorsan megtörölte
szemüvegét, hátha rosszul lát, de nem. Az árak megváltoztak. Talán harminc éve
voltak ezen a szinten. Jolánka nem értette, mi történik, de ő is megvette a
maga libamáját. Került még a kosárba téliszalámi, kaviár, francia pezsgő, svájci
mogyorós csoki és persze kávé, három az egyben. Bélának vett egy új játékegeret,
olyan elemes félét.
Hazafelé
beugrott a fodrászatba. Amíg várt, a képes magazinból választott modern
hajviseletet. Új frizurával vidáman húzta tovább banyatankját. A használtruhás
kirakatánál kinyújtotta nyelvét. Otthon gyorsan kirámolta szerzeményeit,
odaadta Bélának az egeret, aki megköszönte az ajándékot. A macska elvonult
játékával, míg az asszony újra távozott. A közeli plázába ment.
Három órán át
válogatott ruhákat, cipőket, a drogériában egy öregedés elleni szérum is a táskájában
landolt. A vásárlástól kicsit megfáradva betért a kávézóba. Míg a pincérre
várt, a szomszéd asztalnál ülő férfi megszólította – meghívná Jolánkát egy
kávéra. Az asszony meglepődött, de jól esett neki a jóképű férfi érdeklődése.
Halvány mosollyal mutatott a mellette levő üres székre, közben bólintott. A
férfi átült, rendeltek, ittak, beszélgettek. Jolánka egy másnapra szóló
vacsorameghívással gazdagabban indult haza. Búcsúzáskor a férfi kezet csókolt
neki.
Este kibontotta a
francia pezsgőt, töltött magának egy pohárkával, míg Bélának egy darabka
libamájat rakott a tálkájába. Köszönöm – mondta Béla, majd jól nevelt macska
módjára mancsába vette a finomságot és megette. Jolánka bekapcsolta a tévét,
várta az új celeb vetélkedőt. Míg a reklámok futottak a képernyőn arra gondolt,
milyen jó is ma nyugdíjasnak lenni Magyarországon.
