A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, őszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Megyeri Ágnes azt a házi feladatot választotta, hogy Kertész Imre nyomán a "Ma nem mentem iskolába" első mondattal ír elbeszélést. Kiváló munka, örömmel közlöm.
Megyeri Ágnes
Mintha
mi sem történt volna
Ma nem mentem
iskolába. Fél nyolc is elmúlt már, ilyenkor szoktam indulni, de én csak állok a
konyhaablak előtt és nézem az utca szürke aszfaltcsíkját. Nyúlós a reggel, az a
fajta februári nap, amikor nem esik az eső, mégis bekúszik a nedvesség az ember
ruhája alá. Fekete-fehér foltos macska sétál át az úton, komótosan gyalogol a
szemközti ház felé, majd egyetlen ugrással tűnik el a kerítés másik oldalán. Leheletem
lecsapódik az ablaküvegen, ujjammal apró köröket rajzolgatok bele, amikor Kati
tűnik fel az utcában. Elkapom a kezem az ablaktól és hátrébb húzódok, nehogy
észrevegyen. Mintha bűnt követtem volna el, úgy bujkálok előle. Pedig nem
követtem el semmit. Még nem. Kati közben elhalad a kapunk előtt, tovább az
iskola felé, én pedig azon gondolkozom, mégis szólnom kellene neki. Hogy én ma
nem megyek iskolába, ne várjanak, szóljon a Bakai tanár úrnak, nem igazolatlan,
ne írja be legyen szíves, mert majd viszem a papírt. Talán még
utánaszaladhatnék. De nem merek. Biztos megkérdezné, miért nem megyek. Faggatózna.
Hogy tényleg? Meg úristen, ez hogy történhetett? Vagy lehet nem is kérdezgetne,
csak egyet, hogy miért, és utána csak nézne. Sajnálóan. De engem most ne
sajnáljon senki. Én sem sajnálom magam. Megérdemlem, ami történt, anya is
megmondta pár hete. Apa nem mondott semmit, csak az az izom ugrált az arcán,
ami akkor szokott, amikor nagyon ideges. Meg a keze szorult ökölbe, többször
is, kiengedte, összeszorult, megint kiengedte, összeszorult, mint vérvételkor
szokta mondani a nővér, hogy szorítsa össze kedves, jó, most már kiengedheti, apa
keze is így pumpált, de nyilván nem a vérvétel miatt, hanem miattam. Aztán nem
szólt semmit, csak elviharzott otthonról és egész éjszaka nem jött haza.
Ellépek az
ablaktól és a konyhapultra esik a tekintetem. A kenyérkosárban nejlonzacskó,
benne kakaós csiga. A kedvencem. Most azonban ránézni sem tudok, gyomrom apró
csomóvá zsugorodott valahol ott mélyen, kizárt, hogy bármit beleerőltessek. Elfog
a hányinger, mélyeket lélegzem, hogy legyűrjem. Csak anya észre ne vegye,
mennyire rosszul vagyok. Ő most a szomszéd szobában öltözik, résnyire nyitva az
ajtó, hallom a padló nyikorgását ahogy jön-megy, nyílik a szekrényajtó,
ruhasusogás, vajon melyiket veszi fel ma? Azt a pöttyöset, ami olyan jól áll
neki? Vagy a hosszú feketét? Fekete lesz biztos. Az illik a mai naphoz.
Két hónapja, amikor
ez az egész kezdődött, én is feketét viseltem. Bár nálam ez megszokott. Fekete
nadrág, fekete póló, fekete bőrdzseki. Katin is ugyanez volt, mintha ikrek
lennénk, ahogy anya mondta mindig, amikor meglátott minket együtt. Jött velünk
még egy lány, nem ismertem, csak látásból, Katiéktól laknak két házzal lejjebb.
És jött az ő unokatestvére is. Egy fiú. Összevillant a szemünk rögtön. Bulizni
mentünk aznap, Kati mindig tudott italt szerezni, volt bor, és az apjától csent
el pálinkát is. Ittunk. Cigiztünk. Táncoltunk. Sokra nem emlékszem, de egy
dologra biztosan. Annak a fiúnak a szemére, ízére, érintésére nagyon is
emlékszem.
Egy autó halad
el a ház előtt, felráz gondolataimból. Nemsokára indulunk, öltöznöm kell. Most is
feketét veszek. Mint mindig. Senki nem fogja tudni, miért, nem fog nekik
feltűnni, nem fognak kérdezősködni. Tegnap is feketében voltam, ma is abban
vagyok és holnap is abban leszek. Mintha mi sem történt volna.
Anya is ezt
mondta. Legyen meg, ne tegyem tönkre az életem, nem fogok érezni semmit. Olyan
lesz, mintha mi sem történt volna. Jobb lesz ez így kislányom, mindannyiunknak,
még előtted az élet, ugye, apa, mondj már te is valamit. De apám csak
hümmögött, megvakarta a fejét azzal a jellegzetes mozdulatával, amikor ideges
és kezdeni akar valamit a kezével, majd válasz helyett kiment a konyhába.
Hallottam a pohár ismerős koccanását a konyhapulton. És azt a gyűlöletes, szokásos
sóhajtást, miután lehajtotta egyben.
Lassan öltözöm. Pedig
mindjárt nyolc óra, indulnunk kell, kilencre van az időpont. Fekete bugyi,
fekete melltartó. Fekete zokni. Fekete póló, fekete farmer, fekete pulóver. Rétegről
rétegre halmozom magamra a fekete színt, mintha ezzel el tudnám fedni azt, ami
ott van bennem. Ami néhány óra múlva már nem lesz ott.
Anya is
elkészült közben, kijön a szobájából, rámnéz és megkérdezi: mehetünk? Mehetünk.
Mire is várnánk. Beszállunk az autóba, anya vezet, én csak ülök mellette és
végtelenül üresnek érzem magam. Elveszítem az időérzékem, azt sem tudom, mennyi
ideig tart az út. Félúton valahol a néhány perc és a végtelen között. Megérkezünk,
anya leparkol, kiszállunk, egymáshoz igazodott léptekkel sétálunk a bejárat
felé. Szürke épület, fehér csempék, fertőtlenítőszag. Érdektelen, üres
tekintetek, én mégis úgy érzem, mindenki engem néz. Anya intéz mindent. Időpontra
jöttek? Igen, kilenc órára. Foglaljanak helyet, nemsokára szólítjuk. Leülünk.
Nézünk magunk elé. Nem beszélünk. Nincs az a szó, ami ideillene. Szólítanak,
felállok, elindulok. Szédülök. Bevezetnek egy szobába. Lassan vetkőzöm, hámozom
le magamról a gondosan felépített fekete rétegeket, amíg csak a pőre, fehér
testem marad. Kapok egy zöld köpenyt, hátul kilóg mindenem, de legalább elöl
takar. Átkísérnek egy másik szobába. Fémasztal, éles fény, műszerek. Kések,
szikék. Lefekszem. A falon velem szemben egy óra. Kilenc óra tizenöt perc. A többieknek
már elkezdődött a második óra. Fizika, Gabi nénivel. Ülnek a padban, írják a
heti röpdolgozatot, egy pisszenés sem hallatszik, mert Gabi néni azt nem tűri. Itt
sem szól senki. Állnak körülöttem. Csak én fekszem széttárt lábakkal.
Amikor magamhoz
térek, anya az első, akit meglátok. Az ágyam mellett ül, valószínűleg ott várt
egész idő alatt, amíg aludtam. Nem szólunk egymáshoz. Némán előveszi a ruhám a
szekrényből, majd elfordul, amíg öltözöm. A folyosón várnunk kell, végül aláírom
a papírokat, majd összeszokott léptekkel megyünk végig a szürke folyosón, le a szürke
lépcsőn, ki a szürke világba. Fekete-szürke, eltűntek a színek. Az autóban anya
elővesz egy zacskót és felém nyújtja. A kakaós csiga van benne. Most érzem meg,
milyen éhes is vagyok, üres a gyomrom, nem ettem vagy egy napja. Ahogy valami
más is üres már bennem. Előveszem a kakaós csigát, beleharapok. Egy morzsa
hullik a nadrágomra, lesöpröm. Az autó műszerfalán számok, tizenhét óra hat
perc. Elröppent egy nap. Mintha mi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése