Szépírói kurzus 2018/ősz/15 Muk András novellája

A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Muk András azt a feladatot oldotta meg nagyon jól, hogy Franz Kafka "Ütés a nagy kapura" című novelláját megidézve írt egy különös, abszurd történetet. Örömmel közlöm.

Muk András

Pisi a dísznövényre

Korai tél volt, hideg, friss levegő, kabátban, kesztyűben sétáltattam Malőrt, a sapka jól a fejembe húzva, ne fagyjon le a fülem. A kutya is gyorsan szedte a lábát a járdakövön, tappancsai vékony bőrét bántotta a fagyos beton.

Nem voltam erre ismerős, szívességből sétáltattam, jogait, szokásait nem ismertem. Nem tudom, az ösztöne vagy a szüksége vezette rá, de lábát felemelve meglocsolta a fodrászat ajtaja mellett álló kis dísztuját. Későn vettem észre, szóltam neki, Malőr, ne!, abbahagyta, de arcomra már kúszott fel a szégyen pírja, és az idő sem tűnt olyan hidegnek.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tovább mész ártatlan arccal. Nem sokat pisilt, de ha többet pisilt volna, akkor sem indítanak ezért sehol a világon eljárást, gondoltam akkor. Sejtenem kellett volna egy szemtanú elsápadó arcából, hogy valami nincs rendben: úgy sietett tovább, mint aki nem akar tudni az egészről.

Alig mentünk fél saroknyit, a fodrászat tulajdonosa dúlt arccal jött utánunk, a portája és a megcsúfított dísztuja felé mutogatva, számon kérve, milyen dolog ez. Vállamat vonogatva halványan mosolyogtam, a kutya az ilyen, nem tudok mit csinálni, egy pillanatra elvonta a figyelmem a hideg, ő meg tette, amit tennie kell, biztos nem először fordul ez elő a világtörténelemben, és a tujával sem, hanem ha már megtörtént, mégis mit tehetnénk, el kell fogadnunk, hamarosan úgyis jéggé fagy az a kis pisi.

Felcsattanva kérdezett vissza, hogy valóban csak a pisit értem-e az egészből, emelt hangjára egy elhaladó fiatal pár is odafigyelt, azonnal megértették, miről szól az eset, és úgy maradtak mellettünk megállva. A férfi szája elkeskenyedett, a nő pedig - ilyet még sosem láttam fiatal nőtől - keresztet vetett. Vádolni fognak, mondta. Bűnös vagy, tette hozzá a férfi, a fodrász pedig már semmit nem szólt, csak a póráz felé nyújtotta a kezét.

Lassan fura tumultus gyűlt körénk, mind csendesek voltak, megrökönyödöttek. Szelíd erőszakkal elvették tőlem Malőr pórázát, amit makacsul nem adtam oda a fodrászat tulajdonosának. Nem a te hibád, nyugtatták a kutyát, elvezették, az emberfal összezárult közöttünk, nem láttam többé.

Egy jelzés nélkül is hivatalosnak tűnő autó állt meg mellettem, mi tette rémisztően hivatalossá, nem tudom, matt szürke volt, és amikor beültettek, láttam, kopott, ami arra utalt, hogy gyakran használják. A sofőr mellé a fodrászat tulajdonosa ült, két oldalamra pedig kelletlenül a keresztet vető nő és a férje. Ahogy beszálltak észrevettem, hogy a hátsó ajtókon nincs belül kilincs.

- Sajnálom ezt az ember - mondta a sofőr a fodrásznak, mikor elindultunk. A nő és a férfi zaklatottan bámult ki az ablakon, testük még jobban megfeszült, mikor áthajtottunk egy magas, duplaszárnyú vaskapun, ami pont olyan matt szürke volt, mint az autó, amiben ültünk. Testbeszédükből kitűnt, egyik utastársam sem akar itt lenni, a sofőrt is beleértve. Megálltunk, kiszállítottak, türelmetlenül taszigáltak az udvar felé.

Mikor megláttam az akasztófát, a rémülettől majdnem megállt a szívem, valószerűtlenségében is teljesen hihetőnek tűnt, hogy most azonnal, magyarázat nélkül fel is kötnek. Megtorpantam, értelmet nyert számomra a “földbe gyökerezik a lába” kifejezés. Ingerülten lökdöstek tovább, és megkönnyebbültem, amikor csak elvezettek a bitó mellett, majd egy üres helyiségbe csuktak, amelyben csak egy falhoz erősített priccs volt, alatt egy bádogedény, semmi más.

Továbbra sem kérdeztek, vagy mondtak semmit.

Telnek a napok, értetlen, hitetlenkedő félelemmel várom, hogy tisztázódjon a történet, és újra szívhassak kora téli, hideg, friss, szabad levegőt, és azon gondolkodom, vajon fogok-e?