A Szépírói Műhely tavaszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható. A Próza kurzus hallgatója, Dávid Natália azt a házi feladatot választotta, hogy egy képzeletbeli utazásról ír elbeszélést. És megír egy "balesetet", vagy éppen gyilkosságot. Tehát utazás és krimi. Kiváló munka! Nagyon köszönöm.
Dávid Natália
Egy pillanat
A rádióban a Go Your Own Way szólalt
meg. Sára a közös családi utazásokra gondolt. A nyarak. A kempingek. Ahogy az
autó mellett főzték a vacsorát a petróleumlámpa fényében.
A lehúzott ablakon át a szél belekapott
a hajába, a levegő sós íze a szájában maradt. Behunyta a szemét. Anya a műanyag
tányérokat pakolja, apa a kártyát keveri, Bori mentás limonádét kortyol, ő
pedig a fénykörön kívül ülve a csillagokat szemléli a kempingszékből.
Az emlékek nem halványodtak el. Úgy
sorakoztak benne, mint felcímkézett kötetek egy polcon. Elég volt egy pillanat,
és bármelyiket elő tudta venni.
A dolgoknak helye van.
Erre az útra csak ketten indultak el.
Anyáék válása óta ez volt az első közös kirándulásuk. Bori azonnal igent
mondott a portugál útra. Az indulás előtti napokban folyton erről beszélt, újra
meg újra elővette a programot. A párja nem tartott velük, a bemutatójának próbái
estig tartottak. Bori többször is ellenőrizte a telefonját, érkezett-e tőle
üzenet vagy hívás. A férfi neve gyakrabban hangzott el köztük, mint bárki másé.
A nagybetűs Tomi. Művészúr.
A férfinevek eleinte félmondatokban
bukkantak fel, majd észrevétlenül bekúsztak a családi történetekbe. A tanár
neve már nem hangzott el, de Sára pontosan emlékezett rá, hogyan ejtette ki
Bori először a nappaliban. Véletlenül, egy vita hevében. Mintha csak egy tárgy
lenne, amit leejt az ember. Egyes tárgyak hangja sokáig visszhangzik.
– Képzeld, múltkor összefutottam a
Bartókon Solymárival, aki a gimiben tanított, tudod – mondta Bori könnyedén. –
Szerintem ő volt az. Jót tettek neki az évek.
Sára egy pillanatra a visszapillantó
tükörbe nézett.
– Solymosi Péter – mondta. – A Móricz
felé lakott.
– Tényleg? Fú de régen volt már,
teljesen azt hittem Solymárdinak hívták – nevetett Bori. – Na mindegy.
A rádióban újra megszólalt a refrén. Sára
nem volt biztos benne, hogy Bori emlékszik arra, mi történt.
A keskeny, kanyargós úton ereszkedtek
lefelé. A tengerpart zord, bokrokat tépő tája tárult eléjük. Bori türelmetlenül
toporgott, miközben Sára elrendezte a hátizsákját, ellenőrizte a kameráját,
majd felvette a pulóverét. A tömeggel haladtak a kilátó felé. Az út mellett egy
bár állt. Bori felderült. − Addig semmit nem nézünk meg, amíg nem koccintunk a
megérkezésünkre.
–
Tipikus –
gondolta Sára. – Megérkezni annyit jelent: megállni, leülni.
A kitérő után a kőkorlátos kilátóról
néztek le a tengerre. Hosszú csend után Sára szólalt meg – Lenne kedved
felmenni a sziklákra, ahol nincs ennyi ember? Szerintem onnan még szebb fotókat
lehetne készíteni. - Bori felnézett a pozsgásokkal szegélyezett ösvényre. –
Persze. Csak mondd, hogy ott fent is lesz bár.
Sára elmosolyodott. – Attól tartok, nem.
A turistaösvény után egy keskeny
csapás vezetett feljebb a sziklák között. A zaj lassan elmaradt mögöttük. A korlátok
is. Már csak a tenger morajlása maradt. Bori ment elöl. Időnként hátrafordult.
– Ez tényleg jobb hely – mondta,
miközben készített pár képet a telefonjával. A szikla peremén megállt.
Lehajolt, hogy lenézzen. – Nem is látni az alját – nevetett. – Ez brutális.
Sára tekintete a horizonton időzött. A
gyomra összerándult.
Apa ordít. – Sára, ezt, hogy
képzelted? Tönkre akarsz tenni? Micsoda botrány… erre rámehet a jó hírnevem, a
karrierem. Te idióta kölyök. Nem lett volna neked elég valamelyik hülye gyerek
az osztályodból? Muszáj volt egy tanárral kezdened?
Néhány másodpercig csend.
– Anyád erről tudott? Te tudtál
erről?
– Dehogy tudtam. Szerinted, ha
tudok róla, akkor engedtem volna? Ne legyél már hülye.
– Jól van, nem érdekel. Ezt nem fogom
hagyni. Intézzétek el minél hamarabb ezt a dolgot. Menj el vele a Dr.
Petercsákhoz. Holnap odatelefonálok.
– Ezt a szívást. Mindent megkaptál,
állandóan ki volt nyalva a segged, és ennyire volt eszed. Felrobbanok.
Sára füle csengett. Egy pillanatra nem
kapott levegőt.
A szél lehűlt. Bori még mindig
előrehajolva nézett le.
– Hallod? – mondta nevetve. – Még
a hullámokat sem látni innen.
Sára közelebb lépett. A keze hozzáért
Bori hátához. Csak a pulóver bolyhos pamutját érezte az ujjai alatt.
Egy pillanat.
Bori zsebében megcsörrent a
telefonja. A teste megbillent. A szél belekapott a karjaiba. A kavicsok
összekoccantak a lába alatt. Egy rövid sikoly szakadt ki belőle.
Sára mozdulatlanul állt.
Leszedte pulóveréről a rátapadt
szöszt.
