A Kodolányi János Főiskola Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre.

Gellai Judit azt a házi feladatot oldotta meg sikeresen, hogy egyes szám első személyben egy másik nemű főszereplő történetét meséli el. Kiváló munka, itt közlöm.

Gellai Judit

Megmerítkezés

Ki az a balfasz, aki nem képes tisztességesen, feltűnés és cirkusz nélkül megölni magát? A kurva életbe, a balfékek királyának érezhetem magam a mai után!

De ez már semmin nem segít, ha lekáromkodom a csillagokat az égről- igény piszkos mód lenne rá…-, akkor is itt ülök, a kibaszott mentőcsónak elcseszett, naptól kifakult, a többi öngyilkos-lúzer segge alatt behorpadt, kényelmetlen, ocsmány-sárga ülésén, és a végtelenül tisztességesnek látszó, együttérzésével piszkosul ingerlő mentőtiszt gondoskodásával az utolsó döfést is megadja büszkeségem amúgy is széthulló, régóta vékonyodó páncéljának.

Apám szemét látom. Lekicsinylő, a csalódástól csúfondáros ráncokat rajzoló tekintetét, a máskor olyan szép száj értetlen, csúnya, viszolygó grimaszát. Még apámat is elrontja a létezésem. A feltűnően jóképű, sikeres, hódítani képes sármőr apám, mellettem, tőlem, saját karikatúrájává válik. De hát mindig így volt ez.

Voltaképp az is lehet, hogy még ez a szánalmas, rám ragadt, el nem dobható élet is jobb a halálnál. Itt legalább, ha nagyon figyelek, távol tudom tartani a szellemét, de ha meghalok, már a kapun túl ott fog várni, hogy elmondja, miért szúrtam még ezt is el. Megdögleni sem tudtam az ízlésének megfelelően… Akkor már tényleg inkább a szelíd, megértő, gerincemen a szánalom hullámait gerjesztő mentős-barna szemek…

Amúgy a Duna kurva hideg, a víz mocskos, és én, mikor a hídról a vízbe robbant a testem, érthetetlen, kétségbeejtő, megállíthatatlan pánikkal küzdöttem a fulladás ellen. Nem bírtam a tüdőmbe fogadni ezt a nyálkás, piszkos, látható és láthatatlan organizmusoktól szennyezett vizet. Az öngyilkossághoz tiszta víz szükségeltetik. Igaza van apámnak, tényleg nem gondoltam jól végig…

És most itt ülök, meleg takaróba bugyolálva, fantasztikus vérnyomás és szívparaméterekkel, makkegészséges –vesztes életemmel.

Talán könnyebb lenne, ha indokul azt hozhatnám fel „…ma meghalt az anyám”, de anyám él és virul. Nem az anyám miatt ugrottam, és rákot sem állapított meg az orvos, a gyerekek is jól vannak. Vicuska formás, méretes feneke és az izgalomtól hullámzó 90 D-s mellei miatt. A jó büdös életbe, hogy történhetett ez meg velem??? Vicuskáról az építkezésen csak az nem tudja, hogy kiféle, aki aznap lépett be a céghez, és még a személyzetissel sem találkozott, nemhogy a melósokkal. Tényleg nem tudom mi történt velem. Azaz nagyon is emlékszem a szánalmas, űzött, zavarba ejtően közönséges szexre a raktár polcai között. A Duna mocskos vize nem kellett volna, hogy riasszon azután, ami történt. Ilyen gyorsan még nem rántottam fel magamra nadrágot, ilyen végtelenül elcseszettnek apám legvitriolosabb megjegyzései után sem éreztem az életemet.

Felkeltem onnan, a 3-as raktár 14. sora mögötti csomagoló szürke padlójáról, Vicára zavartan, ugye-ez nem történt meg tekintettel néztem, és kisomfordáltam a telepről. Ide, a Dunához jöttem.

Azt gondoltam, az a jó, ha nem húzom az időt, mert még ebben is megbukom, meggondolom magam, ha időt hagyok rá. Nem hagytam. Ugrottam. És mégis, megint, újból elbuktam. Eddig az élet minden szarsága mellett azt gondolhattam, nem vagyok olyan, mint az apám. Mondjuk ez a legtöbbször elég nagy baj volt, nekem is, nemhogy apámnak, de ebben, a hűségben, legalább nyerésre álltam. 24 éve vettem el Évát, és soha nem csaltam meg. Soha. Máig.

Szóval ez van. Mindenben vesztettem, az öreg, még így, a síron túlról is tud a versenyen fordítani, és maga mögé lökni.

Úristen, a barna szemű mentős ruhát próbál szerezni, nem akarja, hogy így, egy szál szánalom-takaróban találjon Éva. Öregem, milyen ember volt az apád?- szegezném neki legszívesebben a kérdést, de inkább hallgatok.

Éva. Éva, aki úton van. Éva, aki a legjobb dolog az életemben. Éva, aki sokkal jobbat érdemelt volna, de már túl késő, hozzám kötötte az életét. Éva, aki baromira nem érdemli meg, hogy összetörjem az életét, de már összetörtem .

∞

A mackós mentős azt mondja, nem kell, hogy beszámoljon a hozzátartozónak arról, hogyan kerültem a Dunába, ő az élettani paramétereimről kell, hogy felvilágosítást adjon. És én mindig mondogattam, egyszer, építészként, meg kell, hogy nézzem a híd termodinamikai tágulását biztosító panelek összeillesztését közelről is. Ez még igaz is. És bár én mindig tudni fogom, hogy vacak, hazug, házasságtörő szemétláda vagyok, az ő élete rendben lesz. Magamra rántom a két mérettel nagyobb farmert, a –komolyan mondom, kibaszottul irgalmas szamaritánus kinézetű- mentős nekem adja a derékszíját, kapok egy kinyúlt pólót, széttaposott félcipőt és kihúzom magam.

Elmész a büdös picsába apám! Nem vagyok jobb nálad, igazad volt, van valami alapvetően selejtes bennem. Nyertél.

De a feleségem erről semmit sem tehet. És az ő életét nem fogom elcseszni.

Viszlát öreg!