Szépírói kurzus 2024/ősz/6 - TruY novellája

 A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, TruY azt a házi feladatot oldotta meg, hogy "egyperces" novellát ír, Örkény ismert sorozatát mintegy továbbgondolva. Kiváló munka, benne van az állandóság, a reménytelenség, benne van a múlt is. Örömmel közlöm.

TruY:

Most múlik

Az öreg, lopóját bal kezével erősen magához szorítva, lebotorkált a pincébe.

A csorba élű, csámpás lépcső alján feltekerte a sercegve pislákoló világítást, amire a fixre bekötött, alaposan leharcolt Sokol rádió összeszedte minden maradék erejét, és bágyadtan felhörgött: „Kossuth Rádió, Budapest. A pontos idő..." Az alig érthető sistergés kiszorította a pince rideg ürességét. A koszlott falvédő előtt álló asztalkáról felvett egy átabotában ellögybölt boros flaskát, és papuccsá szabdalt gumicsizmájában odacsoszogott a hatalmas üvegballonhoz. Felállt a billegő sámlira, kihúzta az edény tetején a dugót és a lukba illesztette a lopó hosszúkás csövét. Szippantott egy mélyet a szívóvégbe, majd annak tetejét hüvelykjével befogva, kiemelte a zavaros, barna lével teli átlátszó készséget, és az üvegbe csurgatta a napi porcióját. Belekortyolt. A rettenetesen savanyú lőrétől grimaszba torzult a képe, de elégedetten csettintett, lecsavarta a fényt, és elindult visszafelé az ütött-kopott lépcsőn.

Minden kora tavasszal nagy nekibuzdulással látott munkához a kertjében. Metszett, kötözött, kapált, sarabolt, ritkított, közben pedig naphosszat bámulta a fejlődő gyümölcsöket. Várta a nyár végét. Őszönként azután előkotorta rozsdásodó metszőollóját, hogy megfenje. Akkurátusan diszperzites vödrökbe gyűjtögette szőlejét, és musttá gyűrte a szüretet. Azután egész hóbelevancot az erjesztőtartályba döntötte, hozzáadott egynémely élesztőket, cukrokat és figyelte a bugyborékoló folyadék színeváltozását. Időnként lehabozta és átszűrte, de az évek múltával egyre kevésbé ügyelt erre. Végül pedig rigorózusan beosztva magába csurgatta az egészet.

Pedig nem szerette az italt. Azelőtt soha nem ivott. Csak miután a felesége magára hagyta. Haragudott rá, amiért elment, és persze magára is, amiért nem tudta megakadályozni. A folytonos szöszmötölés segített alakot adni az egyedüllétnek. Már régóta nem vett részt az idő múlásában. A bor nem cél volt, csak eszköz. Átmelegítette, letompította, megkönnyítette, hogy széjjelkergesse a napokat. Vágyott, hogy végre ő is a felesége után mehessen. És ebben csak ez a rettenetes, zavaros lőre segített.

Az öreg, lopóját bal kezével erősen magához szorítva, lebotorkált a pincébe.

  

Szépírói kurzus 2024/ősz/5 - Imolai Judit színműve

A Szépírói Műhely őszi féléve folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Imolai Judit azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Beckett "Godot"-ja nyomán disztópikus színpadi művet ír. Munkája napjainkról szól, sajátos módon jeleníti meg a bennünk levő feszültséget. Kiváló munka, örömmel közlöm.

Imolai Judit:

MACSKA A GÁTON

Színmű egy felvonásban

Szereplők:

Sárközi Károly (64, idős vízügyes)

Sárköziné Böbe (62, Károly felesége)

Pisti (17, iskolás önkéntes)

Macska (vörös cirmos, néma szereplő)

Rádió (mély férfi hang)

 

HELYSZÍN:

Kopott, régi szobában a sarokban a főfalon repedés, a hengerelt festés mintája megtörik. A szobában kevés bútor, a nappaliban asztal, székek, egy dívány, négylábú állványon tévé, azon antennás rádió. Az ablakon vitrázsos függöny, kívülről szürke fény dereng be. Az asztalon térképek, régi jegyzetek. Lassú vízcsöpögés hallatszik. A szereplők otthoni ruhában, kétrétegű melegítőben, az asszony melegítőjén felül rávett mintás otthonka. A Macska a horgolt pléddel letakart díványon szendereg.

 

ELSŐ JELENET

(Károly az ablak előtt áll, mereven bámul a kifelé. Böbe a székén ül, lassan forgat egy pohár vizet a kezében. A Macska nyugodtan fekszik a díványon a sarokban, alszik.)

 

KÁROLY (maga elé): Tegnap azt mondták, ma tetőzik. Bekapcsolom a rádiót.

RÁDIÓ: A Duna magyarországi szakaszán folytatódik a vízállás-emelkedés.

BÖBE (fel sem nézve): Tegnapelőtt is ezt mondták. Meg azelőtt.

KÁROLY: Még van áram, 670 centinél lekapcsolják.

BÖBE: A fagyasztó üres, és két gyertyánk van.

KÁROLY: Vizünk még van inni.

BÖBE: Van.

KÁROLY: A Macska evett?

BÖBE: Evett.

KÁROLY: Jön majd egy gyerek. Önkéntes.

BÖBE: Minek?

KÁROLY: Küldték.

BÖBE: Mit tud segíteni?

KÁROLY: Semmit. Mi segítünk.

 

MÁSODIK JELENET

Csend. Károly és Böbe az asztalnál ülnek, maguk elé néznek. A Macska nem mozdul. Csengetnek, egy kamasz fiú érkezik, belép.

PISTI: Megjöttem.

KÁROLY: Honnan?

PISTI: Villány felől. Egy darabon hoztak, aztán gyalog.

BÖBE: Mihez értesz?

PISTI: Semmihez. Kellene az önkéntes munka igazolás. Így kapok bizonyítványt.

KÁROLY: Azt adunk.

PISTI (suttogva, az asztalon térképre meredve): Ez mi?

KÁROLY: Térkép. Napló. Írjuk az áradás centiket, mérjük, beírjuk.

PISTI: Beküldjük valahova?

KÁROLY: Minek?

PISTI: Ezt maga rajzolta?

KÁROLY: Igen. Hidrogeológus mérnök vagyok. Régen a városban voltam.

PISTI: Mit csinál itt a parton?

KÁROLY: Ügyelek. Védem a vármegye végvárát. Írom a centiket.

PISTI: Minek?

KÁROLY: Semminek. Az ár jön. Utána... Apadás lesz. Egyszer majd nyugdíj. Talán.

BÖBE (keserűen): Talán. Mindig „talán”. Egyszer majd, mi lenne valami biztos?

KÁROLY (nem néz rá, csak az ablakon át a vízre): A víz nem biztos. Soha nem volt.

 

HARMADIK JELENET

Csend. Károly a rádió előtt áll, a gombot tekergeti, megpróbál hírt találni. Zavaros recsegéssel hallatszik az adás. Pisti és Böbe az asztalnál ülnek, a Macska alszik.

 

PISTI: Internet nincs?

KÁROLY: Nincs. Tévé van, amíg van áram. Aztán rádió, elemünk még van hozzá.

BÖBE (kissé élesen): Nem is érti.

KÁROLY (halkan, a fal felé): Jobban érti, mint mi. 

BÖBE: Tetőzik már?

RÁDIÓ: Baján szeptember 19-én árvízvédelmi készültség kerül elrendelésre.

KÁROLY: Még nem állt meg. Semmi nyugvópont. Még mindig semmi.

BÖBE: Mintha az egész világ elnémult volna. Csak mi maradtunk.

PISTI (félve, alig hallhatóan): És a víz.

BÖBE (magában mormogva): És a víz. Az idén nem is vetettem a kertbe semmit.

PISTI: A macska nem fél. Mintha nem is lenne semmi.

BÖBE: Mert nincs semmi.

 

NEGYEDIK JELENET

Újra csend. A Macska nincs a helyén. Pisti nézelődik, keres. Károly az ablak előtt áll. Böbe a vizespohárra mered, lassan iszik belőle.

 

PISTI: Hova lett a Macska?

KÁROLY (áll, az ablakon kinézve): Kiment a ház elé a gátra. Szétnéz.

PISTI: Tud úszni?

KÁROLY: Ha szükség lenne rá. De nincs.

RÁDIÓ: A gátak állnak, de sok helyen alakulnak ki szivárgások, feltörő buzgárok.

BÖBE (eltűnődve): Milyen lenne, ha egyszercsak mindent elvinne a víz?

KÁROLY (komoran, vágyakozva): Csendes. Mindig csendes.

PISTI (remegő hangon): És mi?

KÁROLY: Mi? Mi csak várunk. A víz nem egy egzakt tudomány.

BÖBE (keserűen mosolyogva): Várunk. Várunk valamire, ami sose jön.

KÁROLY: Úgy iszod azt a vizet, mintha a Duna hordaléka lenne.

BÖBE: Eljön még az az idő is.

PISTI (suttogva): A tetőzés után. Az apadás jön. Ugye jön.

KÁROLY: Mindegy. A víz, az víz marad. Csak kevesebb lesz. Egyszer alig lesz.

 

ÖTÖDIK JELENET

Újabb csend, hallgatnak. A Macska már újra a helyén, a díványon mozdulatlan fekszik. A szobában a szereplők szoborként, csendélet képben.

 

PISTI (mély lélegzetet vesz, reménykedve): És majd, ha lemegy?

KÁROLY (szinte gépiesen): Akkor majd várjuk a következőt.

RÁDIÓ (halk, recsegő adás): A Vízügyi Főigazgatóság felhívja a figyelmet: az ár levonulása után is fenn kell tartani a figyelőszolgálatot.

BÖBE: Mindig jön. Mindig.

KÁROLY: Felírjuk. Rögzítjük.

PISTI (elhaló hangon): Akkor várunk tovább.

KÁROLY (halkan, maga elé): Tegnap azt mondták, ma tetőzik.

BÖBE (csendesen visszhangozva): Ma tetőzik.

KÁROLY: Majd én megmérem. Az a biztos. A centi nem hazudik.

BÖBE: Mérjed.

KÁROLY (ül, nem mozdul): Mérem.

BÖBE: Beküldjük majd a naplót a fiúval a városba?

KÁROLY: Minek.

 

V É G E

 

Szépírói kurzus 2024/ősz/4 - Czapp Enikő novellája

A Szépírói Műhely őszi féléve megkezdődött. A kurzusra a felhívás itt olvasható, lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Czapp Enikő azt a házi feladatot oldotta meg, hogy dialógusokra építve írt novellát. Abszurd történetet hozott, és éppen ezért lett a munkája kiváló. Gratulálok.

Czapp Enikő

Mibusz

 

Állt az ablakban, mozdulatlan, arcát a fény felé tartotta. Magas, vékony testén fehér ruha volt. Kieresztett ősz haja a derekáig ért.

– Találkoztunk már valahol? Olyan ismerős nekem. Gandalfot juttatja eszembe – mondta a negyven év körüli nyomozó, ahogy a szobába lépett.  

– Így is nevezhet – válaszolt az ablakban álló és megfordult.  

 – Még egy bolond mára. Már csak ez kellett. Ne vicceljen velem, kérem. Maga egy asszony. Nem hívhatom Gandalfnak. A neve, a neve…, a fenébe is, hol van az lap, na, megvan, igen, Nagy Mária.

– Így is nevezhet, de ez csak a nevem – mosolygott az asszony és elindult az asztal felé. Nyílegyenesen ment. Léptei határozottak voltak. A férfi csak akkor látta meg, hogy vak, mikor tágra nyílt szemébe belenézett.

– Mi az, hogy csak?

– A csak az csak.

–  Nem értem.

– Mit nem ért?

– Szinte semmit, amit mond. Nem beszélne érthetőbben?

– Ettől is?

– Ha megkérhetem.

– Megpróbálom. Mondja, egyébként leülhetek?  

– Persze, persze – mindketten leültek. – Elárulná, mi az, hogy csak?

– A csak az csak – mondta, miközben elővett egy napsárga hajgumit és összekötötte a haját. Egy tincs kivételével.  

– Ne kezdje elölről. Máshogy kérdezek. Azt mondja, maga nem azonos a nevével?

– Nem.

– Szóval, nem.

– Nem. Több vagyok attól.

– Ne mondja.

– Mondom.

– Akkor ki maga?

– Mit gondol?

– Ha megbocsát, itt most én kérdezek. 

– Maga kinek gondol engem?

– Megint egy kérdés, a válasz helyett.

– Ki, minek gondol, az vagyok.

– Ne beszéljen rébuszokban.

– Kérem! Beszélhetek tibuszban, dóbuszban, és fábuszban is, de legjobban mibuszban szeretek. Csak nem voltam benne biztos, hogy érti. Ezért használtam a rébuszt.

– Már értem. Maga hülyének néz engem.

– Nem. Tekintve, hogy én nem vagyok hülye. Tehát maga sem. Mert egyek vagyunk. Nincs én és te. Ha a szemedbe nézek, tudod ezt. Ha a szemembe nézel, tudom ezt. Ez a mibusz nyelve.  

– Már tegeződünk?

– Az közvetlenebb.

– Legyen. Megengedsz egy apró észrevételt?

– A szememre gondolsz?

– Igen. Vak vagy.

– Ezen vitatkoznék, de hagyjuk. Kevés időnk van.

– Jó, hagyjuk, de akkor sem értem. Én és te nem lehetünk egyek. Én én vagyok. Te te.

– Igen és nem.

– Csak igen. Én Kiss János vagyok. férfi, nyomozó, negyven éves. Te Nagy Mária. Asszony, napraforgótolvaj, hetvenhét éves.

 – És még ki vagy?

– Ennyi. Nem több.

– Több vagy.

– Néha egy senkinek érzem magam.

– A senki egyszerre a minden is, érted?

– Nem.

– Nem csodálom ebben a bolond világban, amiben nemhogy az emberek, még a napraforgók is elfelejtették, honnan jöttek és mi dolguk van. A Földre bámulnak a Nap helyett.

 – Milyen nyom vezetett az öntudatukat vesztett napraforgókig?

– Vettem egy cseréppel a nyár elején egy virágboltban. És még eggyel és még eggyel. Mindig más helyütt, más kerületben. Egyformák voltak. Csak a nevükben őrizték az identitásukat.  

– Ezután törtél be a hetedik kerületi virágboltokba a nyár utolsó napján…

– Igen.

– Hány cserepet loptál el?

– Harminchármat. Ott hagytam az árukat.

– Mi a terved velük?

– Megtanítom őket újra a Nap felé fordulni.

– És aztán?

– Ajándékba adom az olyanoknak, mint te.

 – Miért?

– Hogy a mindent válasszák a semmi és senki helyett.

– Ki vagy te?

– Én én vagyok. Ugyanaz, mint te.

Közben beesteledett. A nyomozó észre sem vette, hogy nem kellett villanyt kapcsolnia. A szobában, ahol ültek, a világosság egyre növekedett. Hajnal felé az asszony a fejéhez nyúlt, kibontotta a haját, majd felállt az asztaltól, és az ablakhoz ment. Állt háttal, mozdulatlan, arcát az ébredező fény felé tartotta. A következő pillanatban a nyomozó csak annyit látott, hosszú, ősz haja köpenyként meglibben utána és eltűnik, mintha ott sem lett volna. Helyében egy napraforgó nőtt. Tányérját a nap felé fordította.