Szépírói kurzus 2021/ősz/11 - Danyi Zsuzsanna elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Danyi Zsuzsanna azt a feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly híres drámáját, az Adáshibát átírta novellává. Olyan pontosan sikerült, hogy akár arra is "gyanakodhatnánk", hogy Szakonyi Károly valójában ebből az elbeszélésből készítette el a saját művét mintegy 50 évvel ezelőtt. Ez, persze, csak vicc. Nagyon gratulálunk Danyi Zsuzsannának a kiváló munkájához!  

Danyi Zsuzsanna

 Csoda az akváriumban

Szakonyi Károly Adáshiba című drámája alapján

 

A férfi, aki a kisszobát bérelte, halk szavú volt. Visszafogottsága öltözetén is tükröződött. Vállig érő haja, és formára nyírt félhosszú szakálla megnyerővé tette az arcát. Mégis volt benne valami megfoghatatlan kívülállóság. Benne és a tizenkét tanítványában is. Bódogék nem is igazán értették, mit taníthat, minek a mestere, de nem is nagyon érdekelte őket. Azt mondta, már visszavonult, pihenni szeretne. Nem volt vele baj, tisztelettudóan beszélt, a havi 600 pedig, amit az albérletért fizetett fontosabb volt bárminél.

Imrus, a főbérlő fia azonban kedvelte ezt az idegent. A nyílt tekintetét és megnyugtató beszédét szerette legjobban. Többször szóba elegyedett már vele, ami után mindig valami felszabadult érzés uralkodott el rajta. Mintha a férfi egy másik világot hordozott volna magában. Így volt ez azon a napon is, amikor Imrus születésnapjára készültek. A tizenkilencedikre. Az anyja igyekezett a kedvében járni, legalább úgy, hogy olyan ételeket készített, amiket a fia jóízűen megeszik. Ezzel fejezte ki szeretetét. Örökké sopánkodó, sértődékeny, kritizáló természetében ez volt talán a legkedvesebb momentum. Ő legalább tudta, hány éves a fia.

Bódogék felületes életének fontos momentuma volt a rendszeres családi vacsora, amihez Vandán, a velük élő, elvált lányukon kívül Dönci, a fiuk is csatlakozott, butácska feleségével, Sacival. A program rendszerint ugyanúgy zajlott, mint az egész életük. Mindenki mondta a magáét, és igazából senki nem figyelt a másikra. Üres, lényegtelen dolgokra hangsúlyt fektető napjaikat az anyagi jólét és egy közös „isten” irányította. Annak varázslata mindannyiójukat képes volt kizökkenteni szürke hétköznapjaikból, érzelmeket csiholva bennük. Vagyis valamiféle izgatottságot, és összetartozás érzést.

 A téglalap alakú, képernyővel rendelkező isten, szinte hipnotizálva őket, magára ragasztotta tekintetüket, így amíg együtt voltak is, mind rá bámultak. De nem csak rájuk volt ilyen hatással. A járásra már alkalmatlan kerekesszékes szomszéd is elfeledkezett fájdalmairól, amíg egy-egy történetét figyelte. Ezen az estén se lett volna másképp, amikor elvileg Imrus születésnapjára gyűltek össze.

Mivel a képernyőből csak hétvégén jött adás, Bódog ilyenkor már délután elé ült, és nem mozdult onnan. A televízió előtt iszogatott, szivarozott, és ha valamire igénye támadt, ugráltatta családtagjait, mint aki a fotelban ragadt. Egyetlen pillanatot sem hagyott ki. Közben kommentálta, amit mindenki más is látott, fellengzős megjegyzéseivel pedig kioktatta a rajta kívül is megszólalókat, jelezve családfői szerepét. Így volt ez mindig. Dönci és Saci beszólt Vandának - aznap épp elárulva őt, hogy bizony nem túlórázni volt, hisz már munkája sincs - Bódog egzecíroztatta Bódognét, Bódogné Vandát, és az urát, Vanda pedig Dönciéket. Mindezt a családi összetartozás szent jegyében.

Ezen az estén mégis történt valami. A lakó ugyanis aznap véletlenül benyitott a fürdőszobába, ahol Vanda éppen zuhanyozott. A fiatal nő nem sikított fel az idegen férfi láttán. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, valami megváltozott. A férfi elnézést kért, és visszavonult a szobájába. Vanda azonban lázba jött. Bár a férfi messze nem azt képviselte, amire ő vágyott, mégsem tudott szabadulni az érzéstől, amit kiváltott benne. Estére ledér köntöst öltött magára, és még a televízió sem kötötte le.

Már rég tisztában volt családja működésének dinamikájával, amiben egyébként semmi különös nem volt. A lakótelepen, a szürke betonrengetegekben, mint valami akváriumban, épp így élt az összes többi család is bezárva. Ugyanazokkal a bútorokkal berendezett, ugyanolyan lakásaikban, ugyanolyan étkészletből fogyasztva a kadarkát, amit a közértben kapni lehetett. Máskor is érzékelte, hogy megy el az élet felettük értéktelenül, és ennek szorítását rendszerint seduxennel enyhítette, de most valahogy mindez még frusztrálóbbá vált számára. A benne megszólaló legfontosabb igény - kell egy férfi, aki elvisz innen - most kizökkentette ebből a monotonitásból. Vágyott meghódítani az idegent, és megkapni általa valami elérhetetlennek vélt szabadságot, ami messze viszi ettől a helytől. De nem csak őt érintette meg a bérlő más világa.

Amikor Imrus aznap ismét szóba elegyedett vele, rövid beszélgetés után végre megértette ki is ez a különös férfi. Imrus még fiatal volt.  Megmaradt benne valami gyermeki tisztaság, ami képes volt arra, hogy ne csak a szemével lásson. Új dolgokra, fejlődésre, kitörésre vágyott. Amikor rájött, hogy kivel áll szemben, fiatalos hévvel kezdte győzködni a férfit, hogy tegyen valamit, és betuszkolta a szobába, ahol mindenki „egy” felé bámult. Imrus próbálta kizökkenteni a családját, felhívni a figyelmüket a kivételes lehetőségre, és nagy lelkesedéssel a bérlő nevét is elárulta.

–                   Krisztosz!!! Hát nem értitek? – de hiába volt minden igyekezete.

Egyedül a vágyakozó nővére fordult érdeklődéssel a férfi felé. Beszélgetésük azonban egészen más síkon mozgott. Mintha két külön nyelven kommunikálnának. A nő a test, a férfi a lélek nyelvén.

A férfi zavarban volt. Egy ideje már nem tudta pontosan, hogyan is harcolhatna. Az ige, amit hirdetett, úgy veszett a semmibe, mintha ki sem gondolta volna. Tizenkét tanítványa kitartott ugyan mellette, mégis általában azzal szembesült, hogy nem hallják meg a hangját. A mondanivalóját elnyomta az a szögletes doboz, a TV, és a világot elöntött szürkeség. Ezért is vonult vissza. A fiú azonban tovább nyaggatta.  

A család egy krimit bámult. Vitatkoztak és iszogattak közben. Őt is megkínálták, de az az egy üveg kadarka gyorsan elfogyott. Imrus bíztatta.

–                   Most! Itt az alkalom!

Ezért a férfi megfogta a szódásüveget. Ez mindig bevált. Amint a keze a palackhoz ért, a szóda átalakult, és a következő pillanatban bort spriccelt a szifon. A bénult szomszéd örömmel dicsérte a kiváló italt, amilyet még nem ivott, de a TV nem engedte bárkinek is, hogy felfogja, mi történt. A férfi ismét elbizonytalanodott. Van bármi értelme ennek? Imrus azonban nem hagyta nyugton.

–                   A figyelmüket kellene megszerezni. Csak egy pillanatra! Valahogy kiszakítani őket ebből. Csoda kell ide!

Ekkor a férfi olyan lépést tett, ami alapjában véve idegen volt tőle. Elvett. Megszüntette a TV működését. A képernyő kialudt. A szobában a pillanatnyi csendet óriási zűrzavar váltotta fel. Mintha a lélegeztetőgépről kapcsolták volna le őket, úgy kapkodtak megoldásért egymást túlharsogva. A férfi ekkor felbátorodva megérintette a bénult lábú szomszéd vállát, mire az felugrott, mint akinek semmi baja.

Bódog azonban továbbra is a fotelból okoskodott, miközben a szomszéd ugrált - és ez senkinek nem tűnt fel, Dönci az antennát igazgatta, a nők értelmetlenül rikácsoltak, de továbbra is mind ugyanabba az irányba néztek. A most néma istenük felé fordulva, süketen és vakon csak egy dolog izgatta őket. Ki lehet a gyilkos? Adáshibának titulálták a folyamatot. Mi más lehetne? Adáshiba!

A férfi megtörten nézett a fiúra.

–                   Megpróbáltam, látod! Mondtam, hogy nincs értelme!

A fiú állt egy darabig, aztán összepakolt a bőröndjébe, és bejelentette, hogy elmegy. Senki nem figyelt rá.

–                   Lehet, hogy maga belefáradt, de én ezt tovább nem akarom – mondta csalódottan a férfinak, és köszönés nélkül kisétált a lakásból.

A keserűség a férfi torkára forrasztotta a szót.

A fiú hiánya a családnak csak akkor tűnt fel, amikor az adásnak vége lett. Valaki tudni vélte, hogy bőrönd is volt a kezében, de bezzeg a sálat itthon hagyta. Bódog fogta fel legkésőbb, mi történt, és azon háborgott, hogy-hogy nem volt rajta sál. „Majd visszajön érte”, mondták.

A szoba sarkában megsemmisülten még ekkor is ott állt a férfi. Vanda nézte megfeszült arcát, és valami felszakadt benne. Hangosan nevetni kezdett. Újra és újra kacagott ahányszor csak a távozó öccsére, apja értetlenégére és az este történéseire gondolt.  

–                   Hiba! – mondta hangosan nevetve! – Krisztosz! Adás – Hiba! Egy akváriumban nem lehet csodát csinálni!  

             

 

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/10 - Bartha Ádám elbeszélése

 A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza kurzus hallgatója, Bartha Ádám azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényének a kezdőmondatával írt elbeszélést. Ráadásul még a sci-fi világába is elvisz minket. Kiváló munka!  

Bartha Ádám

 Még tíz év

 

– Ma nem mentem iskolába – szólalt meg a kamaszlány.

Csak kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Remélte, hogy ezzel majd megtöri a közte és a pszichológusnő között kialakult, végtelenül bosszantó csendet, de nem így lett. A pszichológusnő továbbra is csak hallgatott. Fürkésző szemekkel méregette őt elektronikus szemüvege mögül.

– Tetszik a szemüvege – mondta a lány tanácstalanul. – Jól áll magának. Illik a szoknyájához. Meg a munkájához is. Egy pszichológus legyen szemüveges.

A pszichológusnő arcán kedves mosoly terült szét. A lány nézte őt egy ideig, aztán kibukott belőle a kérdés.

– Maga miért nem mond semmit?

Ez hatott. A nő végre először a bemutatkozásuk óta megszólalt.

– Nem akarom félbeszakítani. Várom, hogy maga beszéljen. – A hangja lágy volt és megnyugtató.

– Az egyetemistákat és a felnőtteket szokták magázni.

– Én felnőttnek tekintem magát. De ha szeretné, tegeződhetünk is. Ez csak magán múlik.

A lány ujját az állára téve tétovázott.

– Maradjon inkább a magázódás – mondta végül.

A pszichológusnő bólintott. Aztán újabb hosszú hallgatás következett.

– Mit akar, miről beszéljek? – kérdezte a lány.

– Arról, amiről csak szeretne. Ha gondolja, elmondhatja nekem, miért nem ment ma iskolába, de nem kötelező. Semmi sem kötelező.

– Csak ez a látogatás a dilidokinál. Ne vegye sértésnek, de utálok itt lenni. Szívesebben mentem volna iskolába ma is, ahogy a többi napon.

– Egyáltalán nem veszem sértésnek. Teljesen természetes, amit érez. Sokan utálják a pszichológusukat, mégis eljárnak hozzá.

– Sokan pedig beléjük szeretnek. József Attila például.

A pszichológusnőt meglepte a több évszázaddal ezelőtt élt költő említése.

– Szereti a régi irodalmat?

– Néha olvasgatok 20. századi költőktől – vonta meg a vállát a lány. – Szigorúan csak papírkönyvből – tette hozzá. – Ha kivetítik a szemem elé, az nem ugyanaz.

– Ez remek hobbinak tűnik.

– Jó kikapcsolódás. Régebben még érdekesebb témákról írtak az emberek, mint most. Manapság már mindenki csak a környezetvédelemről papol. Persze meg tudom érteni. Főleg a mai nap után.

– Hogy érti, hogy a mai nap után? – A pszichológusnő úgy nézett rá, mintha tényleg nem tudná, mire gondol a lány.

A lány sóhajtott.

– Jól van, akkor beszélek a mai napról. Úgyis ezt akarta hallani, nem? Hogy milyen hatással volt rám a hír.

– Ne érezzen kényszert – mondta rezzenéstelen arccal a pszichológus. – Arról beszél, amiről csak szeretne.

– A mai napról szeretnék beszélni.

– Rendben van.

A lány hátradőlt a kényelmes bőrfotelben. Ezidáig a vele szemben ülő pszichológusra szegezte a tekintetét, de most lesütötte a szemét. Halkan kezdett el beszélni.

– Reggel láttuk a hologramtévén a híreket a családdal. Az ökozsenik elmondták, hogy az a hatalmas mértékű környezetszennyezés, amit az emberiség az évszázadok során véghezvitt, mára egy visszafordíthatatlan, önpusztító folyamatot eredményezett. Ennek a folyamatnak járunk most a vége felé. Olyannyira a vége felé járunk, hogy a nagyokosok szerint még nagyjából tíz évünk van hátra. Akkorra már a Föld túlságosan szennyezett lesz ahhoz, hogy emberi életre alkalmas legyen. Hát ennyi. Gyakorlatilag reggelizés közben közölték velem, hogy tíz év múlva vége a világnak. Aztán bejött egy másik rendkívüli adás, amiben a körülményekre hivatkozva mára központilag iskolaszünetet rendeltek el, és kimondták, hogy minden tanulónak jelentkeznie kell egy pszichológusnál, hogy a 18 év alattiak szakemberek segítségével tudják feldolgozni a váratlan fejleményeket. Ezért vagyok most itt, és nem az iskolában.

Újra csönd lett.

– Már megbocsásson, de nem tudná kihagyni ezeket a hosszú hatásszüneteket? Nekem nem kell a dráma, csak tegye fel egyből a kérdését és kész.

A pszichológusnő megértően bólintott. Az arcán bizalomgerjesztő mosoly villogott.

– Sajnálom. Csupán időt akartam hagyni, hogy feldolgozza magában a történteket. De akkor itt is van a kérdés: Mit érzett, amikor meghallotta a hírt?

A lány rövid gondolkodás után válaszolt.

– Hát, először azt hittem, hogy kamu. Nem akartam elhinni, pedig tudtam, hogy hivatalos. Aztán dühös lettem.

A pszichológus felvonta a szemöldökét.

– Dühös? – kérdezte.

– Dühös.

– Kire lett dühös?

– Az elődeinkre. Ők a hibásak, nem? Ők nem vigyáztak a bolygóra, és a hanyagságuknak mi isszuk meg a levét.

– Nem biztos, hogy így kéne felfognia a dolgot.

– Hát akkor, hogy kéne?

– Ne hibáztasson senkit! Ne keressen okokat! A jelenben éljen, ne a múltban keresse a választ.  

– Ez baromság – vágta rá a lány rögtön. – Mégis hogy gondolja ezt? Csak úgy fogadjam el, hogy a felmenőink tönkretették az életemet? – Zavarodottan megrázta a fejét. – És egyáltalán minek beszélgetünk mi itt? Mi értelme van ennek az egésznek? Ha tíz év múlva úgyis mindennek vége, akkor most már nem számít, ki mit tesz.

– Most számít a leginkább – mondta higgadtan a pszichológus. – Mivel már alig maradt időnk, most a legfontosabb, hogy értékesen töltsük el a megmaradt éveinket. És ez főként magára igaz. Maga még fiatal, magában van a jövő reménye. Éljen értékes életet, segítsen másokon, próbáljon meg valamilyen megoldást találni a problémára, amire az „ökozsenik”, ahogy maga nevezte őket, nem tudtak.

– De hát nincsen megoldás. Reménytelen a helyzet.

– Szóval beletörődött abba, ami történt, és ezen nem akar változtatni? – kérdezte a pszichológus. A szavakat most lassan, hangsúlyozva mondta ki. – Jól gondolja meg, mit válaszol!

– Határozottan beletörődtem.

– Értem – sóhajtott a pszichológus. Az arca hirtelen elkomolyodott, egy csapásra eltűnt róla a meleg mosoly. – Ez esetben távozhat. A kezelése véget ért.

A kamaszlány meghökkent.

– Ennyi volt az egész?

– Csak ennyi – mondta monoton hangon a nő. – Távozzon! – Az automata ajtó felé mutatott. – Most.

A lány csodálkozva állt fel a fotelből. Furcsa volt látni, hogy a pszichológusnő viselkedése egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozott. Nem értette a helyzetet, de nem is akarta annyira megérteni. Legfőképp csak távozni akart.

– Akkor viszlát.

A nő szigorú arccal biccentett neki, miközben a lány kisétált az ajtón.

Amikor a pszichológus egyedül maradt a szobában, beszélni kezdett a szemüvegben lévő hangfelismerő rendszerhez.

– Az alany kezelésnek álcázott tesztelése megtörtént – mondta. – Az alany megbukott a pszichológiai teszten. Okok: empátia hiánya, kedvetlenség, határozatlanság. Az alany beletörődött a helyzetébe, semmilyen jelet nem találtam nála innovációra való törekvésre. A fentebb felsorolt okok alapján az alanyt alkalmatlannak nyilvánítom. Az évek múlva induló, új bolygók után kutató kolonizációs hajóra való felszállását nem támogatom. Személyes véleményem, hogy az emberiség utolsó reménysugarának, a végső túlélőknek a kiválasztásánál az alanyok pszichológiai tesztjét hasonló súlyozással lenne szükséges figyelembe venni, mint azok életkorát, egészségügyi állapotát és tanulási kompetenciáját. Értékelés vége. Dátum: 2124. december 10. 

Szépírói kurzus 2021/ősz/9 - Vezsenyi Ildikó verse

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Vezsenyi Ildikó azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Somlyó Zoltán híres verse nyomán ő is megírta az imádságát. Örömmel közlöm.  

Vezsenyi Ildikó
Hajnali imádság              
                              – Somlyó Zoltánnak ajánlva
 
Naponta követtem folyó híreket.
Amit a gugli feldobott.
Istenem! Verj meg, ha gondolod!
 
Elsőnek itt van a kapitólium
ostroma; terjedő zűrzavar.
Istenem! Tégy rendet hamar!
 
Soron hálivúdi horror-trillerek.
Mondd! Hányadik lovas a kovid?
Istenem! Hozz magaddal ropit!
 
Hallgattam székely Atti* műsorát:
Kiáltó szó. Nem voltam álmos.
Istenem! Szavad még hatályos?
 
Reggelig ébren tartott egy gondolat.
A napot csak túlélni tudom.
Istenem! Adsz helyet a buszon?
 
Remélek még kétszer hét jó évet.
Hadd lássam felnőni Lucit!
Istenem! Várható HUXIT?
 
Megértem, ha nem vagy naprakész, Uram!
Nem is nyaggatlak tovább.
Lucifert küldd fényévvel odább!
 
Versem nyers még, és hibádzik itt-ott,
de legalább olvasható.
Hálás köszönet, Mindenható!
 
 
* tanúságtevő legény

 

Szépírói kurzus 2021/ősz/8 - Cveta Szterjopulu elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Cveta Szterjopulu azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Hemingway párbeszédes elbeszélői stílusát utánozva írt meg egy történetet. Különleges munka, nagy örömmel gratulálok! 

Cveta Szterjopulu

 A lila bugyi

 – Van egy zsepid? – Klári szipogva nyúlt a doboz felé.  – Köszi, Sacikám.  Azt hittem, ilyen csak a filmekben van.

– Mondd már, mi van, Klári, megijesztesz. Igyál egy kis vizet, attól megnyugszol.

– Nem is tudom, hol kezdjem – Klári még mindig szipogott a sok sírástól, egyszerre törölgette az orrát és a szemeit, kizárólag két különböző zsebkendővel, mert a bacilusok az ősellenségei voltak. –  Nincs itthon senki?

– Nincs, Béla elment focizni, csak ebédre jön haza, a fiúk meg vidéken a nagyapjuknál. De mi történt, olyan zaklatott vagy.

– Szombaton elkezdtem takarítani, áthúztam az ágyneműt, és gondoltam, átfordítom a matracot, tudod, néha nem árt megfordítani, a mienk amúgy is olyan, hogy van téli meg nyári oldala….

– A lényeget, Klárikám!

– Ja, igen, szóval ahogy megfogtam a matracot, alatta találtam valamit begyűrve, nem fogod elhinni, mi volt az: egy lila csipkés bugyi!

– Micsoda? Jó drága lehetett, volt valami márkája is?

– Nem néztem, olyan flancos fajta, amilyen nekem sose volt, én pamut fehérneműt hordok, ez meg valami habselyem, csipkével a szélén. És ami a legborzasztóbb, hogy S-es méret volt! Az a szemét Imre ide hordja a lakásunkba, a hálószobánkba a szeretőjét, aki lila selyem bugyit hord, és S-es a mérete!

– Úristen, Klárikám, és kiderült, kié a bugyi? – Saci egyre izgatottabb lett.

 – Sacikám, én alig kaptam levegőt, átkoztam a percet, amikor hozzámentem ehhez a szemétládához, na de, gondoltam, csak jöjjön haza, ezt nem tudja letagadni, kezemben a bizonyíték.

– És, hazajött? Bevallotta? Na mondd már!

– Hamar hazajött, csak pár dologért küldtem le a boltba. Ahogy elkezdte kipakolni a szatyor tartalmát az asztalra, én az orra elé tettem a lila bugyit. Láttad volna, hogy milyen zavarban volt, hebegett, habogott.

– Nem csodálkozom, az a szemét! Remélem, számonkérted!

– Elkezdetem ordítani, mondj már valamit, kié ez a bugyi, most legyél férfi, valld be, te strici, micsoda cafkát hozol fel a lakásunkra? Próbált nyugtatni, azt mondta, Klárikám üljünk le, mindent elmondok, csak nyugodj meg.  Klári, tartozom neked egy vallomással, én szerelmes vagyok.

– Szerelmes ? – kérdezte felháborodottan Saci. – A lila bugyis nőbe? Csak így a szemedbe mondta az a szemét?

 – Csak így, Sacikám, csak így. Van még egy zsepid? – Saci odanyújtotta a zsebkendőt, Klári kifújta az orrát, de még utána is szipogott. – Kibe vagy szerelmes, kérdeztem, de nem válaszolt, láttam, hogy akar válaszolni, de nem jön ki hang a torkán. Ismerem, kérdeztem, és ő bólintott. Ki az, Imre, mondd már ki a nevét. Az Ede, mondta alig hallhatóan, kicsoda, kérdeztem újra, rosszul hallottam, nem, nem hallottad rosszul,  Ede az, akibe szerelmes vagyok.

– Az Ede? Te jó Isten, Klárikám, ez hihetetlen, az Ede olyan jó kiállású, férfias jelenség, na, jó, az Imre is az, de hogy az Ede! És erre te mit válaszoltál?

– Végtelen hosszúnak tűnő csend után elkezdte mondani, hogy régóta érzi, hogy tetszenek neki a férfiak, nézegeti őket az utcán, és Ede volt az első, akiről nem is gondolta volna, mert olyan macsós kinézete van, de néhány hete, amikor egyedül volt otthon, feljött hozzánk,  nem történt semmi, csak egy csók, de azóta forrt köztük a levegő, sokat beszélgettek, aztán felment Edéhez, és megtörtént.

– Akkor kié a lila bugyi?

 – Én is ezt kérdeztem, kié a lila bugyi? Edétől kaptam, mondta, szereti a női fehérneműket, arra kért, legközelebb vegyem föl, ha megyek hozzá.  És neked S-es a méreted, Imi, ezt a hülyeséget bírtam kérdezni, mintha ez lenne a legnagyobb problémám. Nem, azt mondja inkább M-es vagyok, és ezen kínunkban elkezdtünk röhögni.

– Igen, szerintem sem S-es, az Ede nem ért a méretekhez.

– Azt mondta, ilyet még nem érzett, hogy most találta meg az igazi boldogságot, és engem nagyon szeret, mindig is az ő Klárikája leszek, és még azt is mondta, hogy tőlem kapta a legjobb dolgot, a fiunkat, aki jövőre diplomázik, de addig még ne mondjuk el neki, majd ő beszél vele, csak ezt kéri. Én bólintottam, és csak annyit mondtam, most magamra hagynál? Sok volt ez nekem, meg kell emésztenem.  Azt mondta, jó, elmegy sétálni. Még be se zárta az ajtót maga mögött, már hívtam is Edét. Tudom, hogy neked se mondtam el , Saci, de ő kérte, hogy tartsuk titokban .

– Még egy titok, mit tartsatok titokban? – Sacit szinte sokkolták az események, ez már neki is sok volt.

– Azt, hogy mi, vagyis én és az Ede szeretők voltunk.

– Te és ő? De most derült ki róla, hogy….

– Igen, a férfiakat szereti, de néha nőkkel is ismerkedik, nála mindenki játszik.

– Atyaég, és mit mondtál neki?

Elmondtam, hogy mindent tudok, és hogy szégyellje magát, erre ő….jaj, Sacikám, adj még egy zsepit, mindjárt megint kiborulok. Azt mondta az a szemét, hogy engem csak azért csábított el, hogy közelebb kerüljön Imréhez, és bejött a terve, és hogy nem volt rossz velem, de a férjem, ő az igazi – Klári szavai zokogásba fulladtak, Saci próbálta vígasztalni, töltött neki egy pohár vizet, de jobb jutott az eszébe, elővette a konyhaszekrény mélyéből apósa híres házi pálinkáját.

– Ezt húzd meg, ez rendbe hoz.

Klári belekortyolt az üvegbe, először olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, de aztán, ahogy a forróság végigjárta teste minden porcikáját, végre megnyugodott.

– Bocsáss meg, Sacikám, hogy így rád zúdítottam az életemet, de valakinek el kellett mondanom, és te vagy a legjobb barátnőm.  Most mi lesz velem, hogyan tovább?

– Semmi Klárikám, éled tovább az életedet, mert élni kell, még ha beledöglünk is.

Szépírói kurzus 2021/ősz/7 - Hajnal Éva versei

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Líra kurzus hallgatója, Hajnal Éva Tandori Dezső különleges kötete, a "Koppar Köldüs" ihletésére írt verseket. Kiváló művek. Gratulálok! 

Hajnal Éva: Három vers
Tandori Dezső: Koppar Köldüs c. kötete hatására
 
 
Hajnl va: látm nm figylsz
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
látm
nm figylsz rm
folytn csk 
csk a verbkt nzed
amnt ugrndoznk itt z utckövkn
s mdvéidt szlongtod gyre
azn tűndm
nncs szüksgd smi msra
nm figylsz rm
látm
 
 
 
Hajnl va: eny
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
csk eny vlt
egyt vltam velüök
d nm lveztm a trsasgoukat
ngyn untm amrüöl beszltk
csk ültm s azn gndolkztam
hzaflé bemgyk a madrelségbltba
mst nm tdnék mesln a tallkozrl
csk eny vlt
 
 
 
Hajnl va: ltm
Tandr: Koppr Kölds hatsr
 
ltm
milyn éhsk ma a mdarim
szrncse 
hgy tgnp bemntm a madrelségbltba
mst csk szórm nkik a mgkt
s azn gndolkzm
sten s íg gndoskdk rlunk
akkr mst gy kicskt 
n s sten vgyk
ltm
 

Szépírói kurzus 2021/ősz/6 - Borka Mária Anna elbeszélése

  A Kodolányi János Egyetem Szépírói Műhelye idén is folytatódik. A kurzusra a felhívás itt olvasható, már lehet jelentkezni a következő, tavaszi félévre. A Próza-Dráma kurzus hallgatója, Borka Mária Anna azt a házi feladatot oldotta meg, hogy Szakonyi Károly drámája alapján elbeszélést írt. Kiváló munka. Gratulálok! 

BORKA MÁRIA ANNA

BMA

SZERETŐ CSALÁD

Novella

 Ajánlom novellámat, Szakonyi Károlynak, az „Adáshiba” szerzőjének

  Meleg augusztusi délután. A nyitott ablakon keresztül gyerekricsaj hallatszik be a szobába. Nevetés, kiabálás, veszekedés. – Micsoda vircsaft! – mondja az idős asszony az ablakot becsukva.

     – Még ebben a kánikulában is bezárt ablakkal kell lennem! Felháborító! Ugye, Petike? – az asztalon lévő tányérról almaszeletet vesz a kezébe és a kalitkához hajolva a rácsok közé dugja. A papagáj azonnal csipegetni kezdi a gyümölcsöt. – Ne olyan hevesen, nem eszi el előled senki, puszi, puszi, Petike – becézgeti a madarat.

     – Csók, Anyuka. Megjöttem – lép a szobába egy harminc év körüli lány.

     – Jaj de megijesztettél! Hogy tudtál bejönni ilyen hangtalanul? – rezdül össze az asszony. – Tüncikém, ezerszer kértelek, hogy…

     – Én is kértelek, hogy ne szólíts Tüncikémnek! Tündi a nevem. Sosem szerettem, most sem szeretem, de mit csináljak, ha ezt a nevet választottad. 

     – Apád, nem én, én Anikónak akartalak…

     – Na, még csak az kellett volna!

     – Miért, szerintem, Anikó és Enikő nagyon szép kislány nevek, illett volna rátok, ikrek vagytok, és nagyon hasonlítotok egymásra. Én a Jolán nevet kaptam anyámtól, őt is így hívták, és szeretem vagy nem, Jolánnak kereszteltek.  

     – Anyuka, tudja, hogy a világból ki lehet zavarni, azzal a szöveggel, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, Enikővel. Egyforma ruhák, egyforma hajviselet és a többi. Már akkor elegem volt belőle, amikor az oviban, azzal csúfoltak minket, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás.       

      – Apád ragaszkodott hozzá, hogy Tündi legyél, mert szerinte tündérien szép baba voltál.

     – Csak az Enikő meg ne hallja, hogy Apa szerint én voltam a szebb!

     – Encike mindig is tudta, hogy Te vagy Apátok kedvence. Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? Remélem…

      – Mit remélsz? Ó, mondd, mit remélsz? – énekli anyja derekát megfogva, a szobát vidáman körbetáncolva a lány.

      – Ne, ne… engedj el, tudod, a szívem! – bontakozik ki az ölelésből szuszogva az asszony. – Inkább segítsd megteríteni az asztalt! Mindjárt itt lesznek…

    – Kik lesznek itt?

    – Enciék és Feriék. Az egész család.

    – Miért jönnek?

    – Születésnapot köszönteni.

    – Szülinapot? Kinek van születésnapja?

    – Nekem.

    – Persze, hát… persze, persze! Anyukának ma van a szülinapja… persze, a szülinap, így még jobb is… lent felejtettem a kocsiban a meglepetés ajándékot… mindjárt jövök – a táskáját felkapva kirohan az ajtón.

    – Elfelejtette, mint mindig – legyint a kezével Jolán. – Milyen szórakozott ez a gyerek. Most is egyedül kell megoldanom a saját születésnapomat – morgolódik a lány után nézve, majd sietve a konyhába megy. – Ránézek a húsra, nehogy odaégjen!

    Pár perc múlva kezében portörlővel jön vissza. Törölgetni kezdi a bútorokat, a falon lévő fényképeket. Jézus képe előtt megállva, keresztet vet.

     – Látod, egyedül maradtam. János itt hagyott, igaz én küldtem el, de én még ezek után sem haragszom rá, próbálom megérteni – mondja, és közben a másik, idős férfit ábrázoló képet kezdi törölgetni. – János, János, ennyi év után, ezt érdemeltem? A legjobb barátnőmmel, Katival, kellett megcsalnod? Ezt a szégyent! Tagadod, persze, hogy tagadod, azt mondod, hogy nem történt semmi. Amikor rátok nyitottam… jobb nem gondolni rá, hogy mit láttam! Hogyan mondjam el a gyerekeknek, hogy elválunk? Mert én nem élek tovább Veled egy percig sem, az biztos! Egy percig sem! Egyedül kell leélnem öreg éveimet – szipogni kezd, a portörlővel a szemét törölgeti, utána kirázza a rongyot. – Hogy itt mennyi por van, már tegnap kellett volna takarítanom, de vendégem volt, nem értem rá. A szomszéd Jóska jött át, látja, hogy mostanában egyedül vagyok. Azt mondta, ha szükségem van segítségre, csak szóljak neki! Özvegyember, öt éve halt meg a felesége. Magányosan nem könnyű élni – megint törölgetni kezdi a szemét. – Én sosem leszek magányos, itt vannak a gyerekek, néha jönnek, ebben-abban kicsit segítenek. „Persze a telek miatt”, mondja Juci sógornőm, „Mi lesz, ha megtudják, hogy a balatoni kis telek a nyaralóval, sosem volt a tiétek, csak tőlünk béreltétek?” Igen, nem tudtuk megvenni, mindig másra kellett a pénz. Építkezésre, hitelfizetésére, gyerekek nevelésére, iskoláztatására. Ma el kell nekik mondanom az igazságot, a teljes igazságot! Nem lesz könnyű – újra a szentképet kezdi törölgetni. – Kérlek, Jézus, adj erőt, hogy legyen bátorságom elmondani a gyerekeknek! Biztos meg fogják érteni, jó gyerekek, szeretnek engem. Az apjukat is szeretik, szerették, igaz, azt nem tudják, hogy… hogy az apjuk, mint utóbb kiderült, nem egy mintaférj, de mi meg tudunk bocsájtani egymásnak, mert mi egy szerető család vagyunk. Lehet, hogy nekem is meg kellene bocsájtanom Jánosnak? Lehet, hogy igazat mond és nem történt semmi. Időben érkeztem, mondja, különben is én vagyok élete nagy szerelme. Megbántott, nagyon megbántott, elválunk és kész, volt már ilyen a történelemben. Nem igaz? A szent család, Anyám így nevezett minket, persze gúnnyal a hangjában. Jézus, kérlek, segíts nekünk, hogy továbbra is, a történtek ellenére is, szerető család maradhassunk! Jövőre lenne az ötvenedik házassági évfordulónk, ha segítenél, egy kis csoda jól jönne! Jaj, valami odaégett… a hús! – kap a fejéhez rémülten és a konyhába szalad. Gyorsan kinyitja a sütő ajtaját, sűrű füst önti el a helyiséget. – Ennek a fele kissé túlsült, nem lesz sok hús, az biztos! Itt mindig, milyen sötét van, világos nappal is villanyt kell gyújtani! – felkapcsolja a villanyt, de egy perc múlva ismét sötét lesz. – Már csak ez hiányzott… hol a telefonom? Végre! Halló, kérem, sötét lett a lakásban, kérem, küldjön ki egy szerelőt! Ne holnap, hanem ma! Születésnapom van, jön a család… igen, mi még együtt ünnepelünk, igen, mi egy ilyen család vagyunk… ilyen szerető család – leteszi a telefont. – Nem hiszem el! Legalább azt mondta volna, hogy jönnek, vagy nem! Erre el kell szívnom egy cigit… ha megtalálom ebben a sötétben – lassan, óvatosan átmegy a szobába, és az asztalon tapogatva keresi a cigarettát. – Szerencsém van, megvan, ezért kell mindig a helyére tenni mindent! – rágyújt, cigarettával a kezében óvatosan leül a fotelba.  

   Ebben a pillanatban világos lesz a szobában, felkapcsolódnak a lámpák. 

    – Mi ez a nagy fényesség? – emeli szeme elé a kezét. – Milyen világos lett. Jaj, de megijesztett! – mondja a szobában álló, fehér lepelben lévő, középkorú férfinek. – Megint nyitva volt az ajtó, persze nem zártam be Tüncike után. Maga jött a villanyt megjavítani? Ilyen hamar? Nem azért mondom, örülök, mert tudja, ma van a születésnapom, és jönnek a gyerekek.

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy világítsak szavaimmal…

    – Én sem érek rá, rengeteg a dolgom, maga is csak tegye a dolgát!

    – Én Jézus vagyok, azért jöttem, hogy, ha figyeltek rám szavaimmal, a hit…

    – Szép neve van, nem is gondoltam, hogy már a Jézus nevet is lehet…

    – Én vagyok Jézus, segíteni jöttem…

    –„A gyors segítség, aranyat ér”, hangoztatta nagyanyám is sűrűn. Ne zavartassa magát, dolgozzon nyugodtan, én kimegyek a konyhába. Milyen érdekes a munkaruhája, még sosem láttam ilyen, szép fehér munkaruhát. Nem koszolódik ez túlságosan munka közben?

    – Nálunk a fehér szín nagyon kedvelt…

    – Jól van, nekem ugyan mindegy, ha nem nekem kell mosnom. Nem érek rá magával foglalkozni, megyek a konyhába. Tegye a dolgát, szóljon, ha végzett és alá kell írnom a munkalapját! – hadarja el a mondandóját az asszony és gyorsan a konyhába siet. – Érdekes, mennyire hasonlít a képen lévő Jézusra és neki is Jézus a neve… nem az nem lehet! – elmélkedik, miközben a sült húst kiveszi a sütőből. – Szerencsére, egy részét még meg lehet enni. Azért felveszem az erősebb szemüvegemet és megnézem jobban, ezt a fiatalembert.    

    – Nincs munkalapom – mondja halkan a férfi. – Nem ér rá, majd ha visszajön, megkérdezem, hogy miben tudok segíteni neki. – A sarokban lévő székre ül.      

   Hangosan csapódik az ajtó.

    – Csókolom, Anyuka! – hallatszik az előszobából férfihangon a köszönés. – Megjöttünk, Anyuka… hol van?

     – Remélem, itthon van Jolánka Mama – folytatódik a beszélgetés női hangon.

     – Anna, kérte már többször is Anyám, hogy ne mondd neki, hogy Jolánka Mama!

     – Jól van Ferikém, a férjem szava számomra parancs, nem akarom Anyádat bosszantani, csak mindig elfelejtem, hogy nem szereti, ha Jolánkának szólítom. Jó napot, csókolom, Anyuka! Köszönj már, Ábelka, kisfiam ne kelljen mindig rád szólnom!

     – Nem vagyok Ábelka! Ábelka így, Ábelka úgy… utálom, ha Ábelkázol!

     – Hogy beszélsz Anyáddal? Tíz éves vagy és még azt sem tudod, hogy köszönni illik a Nagyanyádnak?

      – Ne veszekedj a gyerekkel! – érkezik emelt hangon Anna válasza. – Majd köszön illemtudóan, ha bementünk a szobába. Menj már, kisfiam! – tolja maga előtt ingerülten a fiút. – Ne totyogj, mint egy kisbaba!

     – Ne csukjátok be az ajtót, bátyókám! Én is itt vagyok.

     – Szia, Enikő! Egyedül, egyedül? A férjedet hol hagytad?

     – Munka, túlóra, fusi, mit tudom én, de nem is érdekel.

     – Össze vagytok veszve?

     – Ja, lehet, hogy válunk, de Anyukának még nem kell tudni róla.

     – Mi hallgatunk, mint a sír, majd Te elmondod, ha akarod.         

     – Végre, hogy megjöttetek – iparkodik az érkezők elé a Nagymama. – Hadd öleljelek meg unokám, de megnőttél, lassan már le kell hajolnod hozzám, hogy puszit adhassak neked. Szervusz, Anna, kis menyem örülök, hogy látlak. Neked már tényleg le kell hajolnod a pusziért – mondja mosolyogva. – Encike, de jó, hogy már Te is ideértél! A férjed, ugye majd később jön? Jól van. Ferikém, fiam, miért nem látogatsz meg sűrűbben? – vonja felelősségre az ajtón utolsóként belépő férfit.

     – Jól van Anyuka, majd ezután sűrűbben… Mi ez a füst a szobában? Megígérte, hogy nem dohányzik többet.  

     – Nem is dohányzom, csak a hús kicsit odakapott, azért van füst.

     – Apuka hol van? Már több mint egy hónapja nem beszéltem vele, hiába keresem telefonon, nem veszi fel. Szükségem lenne pár szerszámra, megint rosszalkodik a kocsi. Nem baj, majd most tortázás közben megbeszéljük…

     – Nem tudod vele most megbeszélni, mert nem fog velünk tortázni. Kisebb csodára lenne szükség, hogy valaha még együtt tortázhasson velem a születésnapomon. 

     – Miért, baj van? – érdeklődik rémülten, Enikő. – Megijeszt, Anyuka!

     – Nem kell ijedezni lányom, majd mindent elmondok.

     – Kiszellőztetek – indul az ablak felé Feri. A meglepetéstől szinte a földbe gyökeredzik a lába, amikor meglátja az idegent. – Ki maga és mit keres itt? – kérdezi csodálkozva a székben ülőt.  – Ez meg kicsoda? – fordul az anyja felé.

     – Kiket enged be a lakásba Anyuka? Figyelmeztettelek már Feri, hogy mostanában furán viselkedik Anyád, de, hogy ilyen nagy a baj, azt nem gondoltam volna.

     – Hallgass, Anna ne idegesíts még Te is! Anyuka, válaszoljon, ki ez az ember?  

     – A villanyszerelő.

     – Villanyszerelő… és miért van itt, miért ül a székben?

     – Nem volt áram, és őt küldték a hiba kijavítására. Biztos elfáradt. Ne légy olyan ellenséges! Mindig olyan ellenséges vagy, már gyerekkorodban is…

     – Nem vagyok ellenséges, csak megkérdeztem.

     – Megkérdezted, megkérdezted… Ő… hogy is hívják fiatalember?

     – Jézus a nevem.

     – Na, tessék! Megmondtam, én megmondtam, erről beszélek. Bevándorló. Ezért nincs munkája a magyarnak a saját országában.

     – Elbocsájtottak? Nincs munkád, kisfiam?

     – Van munkám, még van, de amint látható –, Feri, a vállait felvonva mutat az idegenre. – Villanyszerelő…

     – Nem vagyok villanyszerelő. Jézus vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjam nektek, ha figyeltek rám… – a székből felállva, fejét lehajtva a szoba közepére megy, lehunyt szemmel, kezeit a magasba emelve beszélni kezd. – Segíteni jöttem, hogy veletek legyek, míg a nap föl nem virrad és a hajnalcsillag föl nem tűnik a ti szívetekben…

     – Ezek, csak szép szavak, elég, elég az üres szavakból!

     – Türelem, Ferikém, türelem! – nyugtatja a fiát, Jolán. – Ti csak hallgassátok, nagyon okosakat mond, nekem sajnos dolgom van a konyhában.

     – Nem látjátok? Anyu, Apu, Nagyi… nem látjátok? Ő, a képről… Ő, van a képen… Ő, volt a képen, mert most senki nincs a képen… üres a kép!

    – Ábelka, ne beszélj össze-vissza! Mit akarsz mondani?

    – Anyu, nézz oda a falra! – mutat a szentkép irányába a kisfiú.

   Ebben a pillanatban elsötétül minden.

    – Nem figyelnek rám, nem tehetek semmit – hallatszik hangosan, majd a hang fokozatosan elhalkul, csend lesz.

    – Már megint nincs áram. Szerencse, hogy nem mentem ki a konyhába.

    – És még ezeknek adnak munkát… én megmondtam, mondtam, vagy nem mondtam? Telefonáljon Anyuka!  

    – Lejött a képről… ez nem semmi, ha ezt elmesélem a srácoknak, nem fogják elhinni, ilyen nincs… jobb, mint a Harry Potter!

    – Mi ez a nagy sötétség? Anyu! Nincs itthon senki? – érkezik a kérdés az előszoba felől.     

    – Tüncike, itt vagyunk! – válaszolják a szobában lévők egyszerre.  

    – Miért nem kapcsoljátok fel a villanyt? Egy kattintás és tessék, fénybe borul minden. – nyúl a kapcsolóhoz Tündi. – Jöjjön, Apuka, itt van a szerető családja. Na, kit hoztam, Anyuka, szülinapi ajándékként?

    Az ajtóban, Tündi mellett apja, János áll, vörös rózsa csokorral a kezében.

 

Budapest 2021-10-04